Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 4. szám - Csák Gyula: Háttér (Önéletrajzi részlet 15.)
Nem fogadtam el, hogy sérülékeny vagyok. Sértett már a feltevés is. Kompromisszumokat kereső alkat vagyok, ez rendben van. Ez azonban nem zárja ki, hogy akár vakmerőén kezdeményező szellemű is legyek! Miközben vágytam rá, hogy nagy tetteket hajtsak végre, mérsékelte lendületemet a lehetséges kockázat, amit nem vállaltam volna szívesen. Ezért inkább alkalmazkodó vagyok. Felugrottam a székből és indultam a fürdőszobába, hogy borotválkozzak, odaérve azonban elfelejtettem, hogy mit akarok. Az lüktetett a fülemben: „Tilos ezzel viccelődni. Igenis létezik szabadság. Milliók vére hullott és hullik érte, meg bizonyára hullani fog, míg ember él a földön”. Szabadulni akartam a témától. A magam gondjának a rabja ne legyek legalább. Miképpen szabaduljak magamtól? „A szabadság nem több mint egy ötlet” - mondta Boldizsár Iván az írószövetségben, amikor arra szólított fel, hogy adjak írást a Hétfői Hírlapba, ami a napokban létesült és őt nevezték ki főszerkesztőnek. Azt feleltem, csakis akkor köthetünk üzletet, ha szabadságot biztosít nekem a téma kiválasztásában és megformálásában. Erre a hetyke szövegemre mondta, amit mondott. Amit persze tréfának vettem s nyilván ő is annak szánta, mert a megriadtat játszva tekintett körbe, hogy nem hallották-e bon mot-ját illetéktelenek? 84. A biztonságban, bőségben, dédelgetések és játékok között eltöltött gyermekkorról az a közhelyes hiedelem él, hogy napfényben fürdő tisztás az életút elején Pontosabb azonban azt mondani, hogy a gyermekkor általában boldog, de igenis vannak nehéz gyermeksorsok. Az élet a gyengéket rugdossa, és ugyan ki lehetne gyengébb a gyermeknél ? Még pontosabb, ha jó és rossz elemek elegyének tekintjük a gyermekkort, amiképpen a felnőtt korról is így tanácsos és bölcs ítélkeznünk. A püspökladányi úri gyerekek sem választhattak csak jó, vagy csak rossz sorsot. Mindegyikből kijutott nekik. Az asztal sarkára tettem a konyakos üveget és mellé támaszkodtam. Búbánatba hajló hangulatom fátylán fojtott nevetésem tört át. Arra a képtelenségre gondoltam, hogy én, a paraszti messzeségből jött, óvatlan lélek Örkény István író mellé állottam annakidején, szembefordulva közéleti hatalmasságokkal, mert helyeseltem, hogy Örkény meg a balsorsra jutott, úgynevezett osztályellenségen sajnálkozik. Ismét azon kezdtem ugyanis tűnődni burgaszi magányomban, hogy a háború után felrobbant magyar középosztály püspökladányi gyerekei hová sodródtak, merre lehetnek most? Elindultam az asztaltól, de visszaléptem és még párat kortyintottam, hogy mérsékeljem a rám törő izgalmat. 95
