Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 1. szám - Tárnok Zoltán: Az ötödik égtáj

lepődött most ettől. Ez lenne már a búcsú, a végső, a vén bakkecske elvetemedett búcsúja?

Szédelegve imbolygott ki a konyhába. Nem tudta már, mit is keres itt. Csak állt egy ideig középen, aztán leroskadt a konyhaszékre, elejtette kezét-lábát. Ügy érezte, légneművé válnak a tagjai, eloszlanak valami párátlan könnyűségben. Majd pedig azt kellett elszenvednie, hogy akkorára zsugorodott-zömült, mint egy fej hagyma, és nem tud kitörni, feszeng abban a csúfondárosan szűkre záródott héjazatban.

„Vedd el feleségül, akkor verheted.” Ki is mondta ezt neki ?

„Azt csinálok, amit akarok, neki a hét is páros. Olyan lusta, hogy körbe lehet söpörni!” Ezt már azonosítani tudta, és látta is maga előtt a nőt, aki a trolibuszon ezt a mellette ülőnek mondta.

„Virágárus ? Nem bírja megkülönböztetni a bimbót a levéltől, kaktusz vagy liliom neki egyre megy.” Ez is micsoda, vajon hol, merre hangzott el?

Pálmai felállt. Utoljára még nekiindult, már amennyire rogyadozó lábaitól tellett, a lakás másik végébe. A körútra nyíló szobaablakhoz támolygott. Álldogált ott egy darabig, és hunyorogva nézett kifelé, át a túloldalig. Mert most is láthatta, látni vélte szemben azt a fiút. Először csak a fejét dugta ki, aztán az erkély rácsára könyökölve szemlélődött, afféle unatkozó, egykedvű kívülállóként. Most nem fújt szappanbuborékokat. Pálmai csak nézte őt, nézte egyre, és beszélt is hozzá rendületlenül.- Te volnál az, fiú? Nem tévedek? Jöhetnél egy kicsit közelebb, egészen idáig. Hogy végigtapogathassalak, mint egy világtalan. Megérinteném azt az ősz foltocskát a fejed búbján. Először és utoljára. Hiszen már álmodtam is rólad! Valami pályaudvaron lehettünk, a váróteremben, mind a ketten könnyeztünk abban a füstös hodály- ban, és én egy nagy, piros almát hámoztam meg neked a késemmel.

Elfordult az ablaktól. Lassacskán, szinte vontatottan.- Jó lenne, ha most is adhatnék neked valamit. Valami becseset, használhatót az útra.

Előbb még leeresztette a redőnyt. Az ily módon megteremtődött, nyugtató félhomályban végül odabotorkált a heverőjéhez.- Szeretnél erős lenni? Még az is sikerülhet. Ne hidd, hogy nem. Én talán segíthetnélek is ebben, ha engednéd. Ha engednéd, és ha lenne még hozzá érkezésem. így lenne jó? Vagy inkább ez lenne a rossz? Hümmögök, kisfiam.

Hanyatt feküdt, betakarta magát a pokróccal. Bal karját, ahogy azt szokta, nyak- szirtje alá helyezte. Még jól megnézte magának a mestere keze nyomát őrző, feje fölött némán tüntető, aprólékosan kicakkozott mennyezetrózsát. Aztán fogát csikorítva lecsukta szemhéját, és nem tett már többé semmi mást, csak várt.

34