Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 4. szám - Varga Klára: Múzsakarbantartási alapismeretek
IX. Elgondoltam már régebben, hogy valakit örökbe kellene fogadnom. Valakit, akinek ez nagyon kellene, és ezért még dicsekedhetnék is mások előtt, hogy milyen jót tettem vele. Néztem, néztem körbe, hogy ki lenne az. S hát, magamat kellett örökbe fogadni, senki se volt olyan árva, mint én. Hogy is fogadhatna be másvalaki, ha még én is bezárom magam előtt az ajtót. De magamat befogadni nem lehet egy pillanat alatt, hanem minden nap beljebb kell menni, beljebb kell fogadni, beljebb kell hívni, észre kell venni a saját árvaságom minden jelét, és le kell simítgatni, mint a ráncokat, a morzsákat a szép kerek hímzett hófehér abroszról. Most éppen úgy vagyok árva, hogy a múzsáim, mihelyt fölkerültek abból a kútból, elmentek szélnek-világnak. Járja mind a maga útját, még arra sincs gondjuk, hogy jól megszomorítsanak. De hogyha valaki ezen az úton jár, amin én, annak a hiány, valakinek a hiánya az már csaknem ugyanolyan, mintha az a valaki megvolna. Azok a pompás sziluettek, amelyeket a hiány pogácsaszaggatójával alkotunk, oly hatalmasra, erőtől duzzadóra nőhetnek, amilyenre csak egészen kivételes élesztő képes dagasztani a tésztát. Nem akartam, eszem ágában sem volt éppen most kikényszeríteni ezt a mesét, hogy a karomban kihozom a kútból a múzsákat, egyiket a másik után. Csak hát úgy alakultak a dolgok, hogy ott maradni sem lehetett velük, ahol eddig voltunk. Elporzottak a múzsák, üres lett az út mellettem. És még máshogyan is árva lettem. Idő előtt - mert én ezt is csak a végére gondoltam - valaki jelentkezett, hogy talán ő a legény a kristálykupolás házból, akinek majd mesélni kell. De nem mesélőt, feleséget keresett magának. Nem vagyok én feleség, te legény. S hogy ezt megmondtam, nem kérdezett tovább engem se, meg a sorsát se, hogy akkor mégis mi hozott engem az útjába. Haszontalan, félrevetett holmi, egy árny lettem megint, aki hátrál, vissza-vissza, a mezsgyén túlra, a kedves halottaihoz és a múlthoz. Az élet oldaláról vissza a halál és a gyász oldalára. így tettem mindig, ha valaki nem fogadott be, de most a csillagok alatt, akik a helyemre néztek, nincsen már utam visszafelé. Maradok középen. Miért is nem szólítottál legelébb húgodnak, te legény, aki útonjárónak mondod magadat ? 43
