Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 4. szám - Varga Klára: Múzsakarbantartási alapismeretek

utoljára, de meghalt, mehetek bárhová, ahol úgy gondolom, hogy dolgom lehet. Mire idáig elértem, már leszálltam a vonatról, és elindultam gyalog arra nem kellemes helyre, mert nem tudtam, hová fog esni a távoli házszám, amit keresek. Mentem, mentem, és egyszerre csak láttam a múzsámat öltönyben, szövetkabátban, ahogy messze-messze jön felém. Átlépdel egy kicsi hídon, és jön, jön olyan biztatóan. És én lebegek a gondolattól, hogy elmehetek már innen bárhová. Hogy vele is mehetnék akár. Öt akartam boldoggá tenni, és én lettem hirtelen boldog és szabad. Láttam magunkat egy kerek tetejű konyhában, ahová föntről, hegyi kristályokon át esik be a fény. Láttam, hogy tésztát gyúrok, vagy kenyeret dagasztok, és közben CD-ről Emma néni egyik meséjét tanulom, körülöttem gyönyörű színes szőttesek, hatalmas szövött, hímzett virágok, és ott van a múzsám is, a kemencében sütünk, főzünk derűben, nyugalomban.

Amikor idáig elértem magamban, sötét árny vetődött a készülő idillre. Egy nő jött szembe a régi életemből, a halottaim közeléből. Nem nézett rám, nem köszönt, de úgy ment el mellettem, hogy keresztezte az utamat. Meg kellett torpannom. Amikor már eltűnt, megkérdeztem magamban, hogy rosszat akar talán, hibáztat engem a régi tragédia miatt ? Körbelebegett, körbeért a kérdés, eliramlott az ésszel elgondolható tói a szívvel megláthatóig, és onnan visszahullámzott hozzám a válasz: Nem, nem rám haragszik. Csak fáj neki, hogy engem lát. Mert az én jelenlétem semmi egyebet, csak azt az egyet mondja neki: meghalt a bátyád, senki nem tudta megmenteni.

Küldtem magamban utána egy ölelést, mondani nem lett volna mit.

Aztán telefon jött mástól, bajról kellett valamit meghallani, és elszánni magam, hogy amikor kell, majd kiállók az enyéimért bántott, kaotikus, beteg, szánni való, irgalomra éhes emberekkel szemben. Megteszem, megteszem.

És aztán már nem volt több sötét árny.

Elrendeztem mindent a nem kellemes helyen is.

Ballagtam tovább, és megpihent a szívem.

Este lett, szelíd, puha kék, békés, téli este, és végül egy születésnapi asztalnál üldögéltem, ahová meghívtak, de nem tudhattam, hogy az ünnepeken kívül ki lesz a többi, aki majd ott ül. Sose töltöttem még időt ezekkel az emberekkel, sose hallgattam őket, pedig ismertem mindet. És mind ugyanarról a tájról beszélt egész este, ahová készültem, hogy a múzsámat boldoggá tegyem. Volt, aki azt mondta, onnan való a mostohagyermeke, de ő is odaköltözik hamarosan. Más azt, hogy ott dolgozna legszívesebben, egy falusi kultúrházban. A születésnapos pedig már ott él jó ideje. Ültem a borok és a mondatok között, és előbb a tájjá, aztán a táj géniuszává sűrűsödött az este. A táj géniusza üdvözölt. Azt mondta nekem: vár.

33