Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 1. szám - Tárnok Zoltán: Az ötödik égtáj

Ahogy most fölkecmergett a padlóról, s leült a foteljába, egészen barbár fájdalom hasított belé. Mintha az agyvelejét akarnák kitépni. Már napok óta érzett valami feszengő lüktetést az ülepe tájékán, méghozzá egy igen kényes ponton, közel a végbélnyílásához. Sejtette, hogy ezúttal is alattomos kis támadás készülődik a testében, de elhessegette a gondolatot, hogy tennie is kellene valamit, rábízta volna ezt a szervezete mindig serény elhárító működésére. Mostanára azonban, ezt elháríthatatlanul éreznie kellett, jócskán komolyra fordult a dolog. Kissé megemelkedve a székén hátulról nyúlt bele az alsónadrágjába, hogy meggyőződjön a valóságról, ujjhegyével tapintsa a duzzanatot. Utoljára tizennyolc éves korában nőtt ilyen cudar, irgalmatlanul fájó, érett kelés rajta, akkor a lábfején. Az anyja tudta rá a jó gyógymódot, ha már akáclevelet nem lehetett sehonnan sem felhajtani. Maréknyi lenmaglisztet főzött péppé, azt tapasztotta rá forrón a sebre, s az reggelre még a gennygóc völgyét is kiszívta. Most viszont ez a szer nem volt kéznél. A kínálkozó megoldás, hogy orvoshoz fordul, ezúttal szóba sem jöhetett, ezt a felbukkanó ötletet Pálmai azon nyomban elvetette. Nem, nem félt ő kimenni az utcára, igazából nem volt neki ilyen baja. Csak valahogy nem akart többé. Már nem. De a fájdalom terhétől mégiscsak szabadulnia kellett. Úgyhogy feltápászkodott, keservesen, mert már minden mozdulatára egy-egy kínos nyilallás felelt, elvánszorgott a szobaszekrényig, ott abból a fiókból, ahol a mindenféle vegyes holmikat tartogatta, kivette a fertőtlenítő port, egy darabka gézt és patyolatfehér rongyot. Aztán meg némi keresgélés után a fondorlatosán elrejtőzött borotva- pengét. Ezt mindjárt, hogy épp a csírátlanítást ki ne felejtse, bele is tartotta a konyhai gázlángba, majd gondosan megtörülgette. Már csak a kézitükröt kellett föllelnie, hogy indulhasson a célzott művelet. Vizet eresztett a lavórba, a fürdőszoba közepére állította, s lemeztelenített alsótestével fölé guggolt. Vigyáznia kellett minden kockázatosnak ítélt mozdulatára, egy ideje már nem uralta egészen a saját testét, sorra- rendre cserbenhagyták a végtagjai, mind gyakrabban tapasztalta magán az elgyengülés kezdődő jeleit. Most is remegett egy kicsit a keze, de innen már nem volt visszaút. Baljába fogta a kis kerek tükröt, hogy a vörösessárgán lüktető, komisz pontot alulról bemérje, aztán elszántan nekifohászkodva, két ujja közé szorított pengéjével minden halogatás nélkül, szinte gondolattalanul belevágott. A béklyójából felfakadva kizúduló véres gennycsomó némi kis része a tükörre fröccsent, a maradék tetemesebb darab viszont nagy csattanással, szinte robajló erővel csapódott a víztömegbe, hogy aztán csöndeskén, foszlányokra szakadozva úszkáljon a víz színén. A metszés, a be- léhasító fájdalom pillanatában behemót könnycseppek tolultak Pálmai szemébe, de mindjárt utána a teljes megkönnyebbülés, a szabadulás érzete következett. Most már lelkiekben helyrebillenve, jóleső sóhajtozások közepette szórhatta a sebre kénsárga fertőtlenítő porát, s tehette rá az odakészített gézdarabkát, arra meg a leszorító, ragadós szalagokat.

Zörgettek az ajtaján. Bentről, a szobamélyből is jól hallotta, hogy valaki régóta, kitartó alapossággal zörgeti az ajtaját.

Nem válaszolt. Akárki is az, gondolta, majd csak odébbáll egyszer. De mikor a kopogtatás egyre szaporábbá és hangosabbá, szinte már kétségbeesetten dörömbölővé

29