Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 2-3. szám - Buji Ferenc: Sors és szabadság

A sors és szabadság asztrológiai problematikája ilyen módon anélkül oldódott meg, hogy foglalkoznunk kellett volna az asztrológiával, mert kiderült, hogy ez a kérdés rosszul van feltéve, s ha jól tesszük föl, akkor már magában a kérdésben is ott a válasz. A szabadságot nem az asztrológiától, nem az ég csillagaitól kell félteni, hanem azoktól a földi meghatározottságoktól, amelyek hálójába az adott individuum belebonyolódott. Nem az a kérdés tehát, hogy miképpen lehet összebékíteni a csillagokat és az ember szabadságát, hanem az, hogy miképpen lehet az embernek megerősíteni autonómiáját mindazokkal a külső és belső tényezőkkel szemben, amelyek megpróbálják befolyásuk alá vonni, s amelyeknek pusztán égi vetülete az, amit az asztrológia vizsgál. Az asztrológia csupán rámutat ezekre a meghatározottságokra, hogy az önmaga sorsáról felelősséggel gondolkozó ember korlátozottságait tudatosítva tágítani tudja mozgásterét.

* A tanulmány egy fejezete a szerző készülő asztrológiai munkájának.

1 A szabadságnak ez a fajta értelmezése éppúgy jelen volt az antikvitásban — különösen a sztoikus bölcseletben és a keresztény spiritualitásban mint az összes távol-keleti tanításban.

2 Lásd ezzel kapcsolatban Hamvas Béla: Scientia Sacra. Az őskori emberiség szellemi hagyománya (Budapest, 1988, Magvető Könyvkiadó), 391-403. o. („Az asztrológia” című fejezet).

3 Vö. Buddha beszédei (Budapest, 1989, Helikon Kiadó), 107. o.

4 A szabadság sors által engedélyezett határainak kiterjesztésével, vagyis - metaforánkat használva - a lánc elszakltásával a jelen összefüggésben, vagyis az asztrológia keretei között nem foglalkozhatunk, mert az már valóban túl van az ember hétköznapi lehetőségeinek körén.

5 Ezt a platóni gondolatot később az egész európai bölcselet visszhangozta, de talán egyetlen bölcseleti iskola sem olyan erővel és tisztasággal, mint a sztoicizmus.

6 Természetesen mondanom sem kell, hogy a hasznosság eszméjét manapság a lehető leginkább rövidlátó módon kizárólag pénzügyi szempontból értelmezik. Platón jellemző módon a vágyak korlátlan kielégítését az Állam című dialógusában éppen a demokráciával, illetve a demokratikus jellemű emberrel hozza összefüggésbe, aki önmagán belül szabad utat enged azoknak az alsó tényezőknek, amelyek szorosan testi kötöttségűek (555b—562a).

7 Es itt nemcsak a szenvedésnek azokra a durva formáira kell gondolni, mint a fizikai fájdalom vagy egy szeretett személy elveszítése, hanem azokra a szenvedésekre is, amelyek az ember hétköznapi életének velejárói a türelmetlenség és az aggodalom ezeregy megnyilvánulásától kezdve egészen az unalomig. Akárhogyan is nézzük, az ember minden olyan megnyilvánulása mögött, amely a szórakozásra, örömre vagy boldogságra irányul, ott a szenvedés mint menekülést kiváltó tényező.

8 Természetesen kivételes és ritka esetként létezik szabadon szenvedés is, amelynek legjellegzetesebb, legjobban ismert és talán legszélsőségesebb példája a názáreti Jézus szenvedése.

9 Vö. A világ útvesztője és a szív paradicsoma (Budapest - Bratislava, Európa Könyvkiadó - Madách Könyvkiadó, 1977), 186. o.

10 Keresztény terminológiával élve a bűn mindig az, amikor az akaratot valami idegen erő megfosztja szabadságától és rákényszeríti a maga akaratát, vagyis amikor valami idegen a „szabad akaratot” saját eszközévé teszi. Ennek megfelelően az erény nem valamiféle különleges teljesítménye az akaratnak, hanem maga az önmagában vett akarat, vagyis a ténylegesen szabad akarat. Az ember szabad akaratából kifolyólag mindig az erény tetteivel ékesíti magát, míg azt, ami bűn, mindig idegen befolyásra és önmaga ellenében teszi.

11 Nisargadatta Maharaj: lam That (Durham, 1988, Acorn Press), 266. o.

136