Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 2-3. szám - Buji Ferenc: Sors és szabadság

szinten birtokba lehet vagy kell venni. Ahogy az emberek között hatalmas különbségek lehetnek a tekintetben, hogy milyen fokon birtokolnak egy-egy erényt vagy képességet, éppen ilyen különbségek lehetnek abban a vonatkozásban is, hogy milyen mértékben sajátították el a szabadság erényét, milyen mértékben valósították meg akaratuk szabadságát: a szabad akaratot. E felfogásmód szerint míg az ember külső szabadságának mértékét jórészt többé-kevésbé objektív körülmények határozzák meg, s annak ilyen módon meglehetősen kis játéktere van, addig belső szabadságának- szabad akaratának - tekintetében szinte határtalan lehetőségek nyílnak előtte, s ha e lehetőségeit nem használja ki, azért sohasem az objektív körülmények tehetők felelőssé, hanem maga a szubjektum.1

Egy elterjedt asztrológiai dictum szerint „a csillagok nem determinálnak, csupán hajlamosítanak”. Ez azt jelenti, hogy az az égi konstelláció, amelybe valaki beleszületik, nem vaskövetkezetességgel és szükségképpeni módon érvényesíti hatásait, hanem csupán szelíden, lehetőséget biztosítva az embernek arra, hogy sorsát saját kezébe vegye. Jól tudjuk azonban, hogy a bolygóknak semmiféle hatásuk nincsen, vagyis még csak nem is hajlamosítanak, hanem csupán jeleznek avagy a maguk sajátos asztrológiai nyelvezetével szimbolizálnak valamit.2 Ela a sors és a szabadság kontextusában vizsgáljuk a bolygókat, akkor a bolygók azt a személyiségbeli és sorsbeli összefüggésrendszert szimbolizálják, amelybe minden individuum beleszületik. Az egyén szabadságát tehát nem „a csillagok” korlátozzák, hanem mindaz, ami meghatározó tényezőként az adott egyénhez társul, legyen az örökletes vagy környezeti természetű (hogy az ember szabadságát korlátozó tényezők két nagy körét említsük). Akár úgy is lehetne fogalmazni, hogy maga az individuum egy specifikus meghatározottság, és szabadsága csupán azon a körön belül érvényes, amelyet e meghatározottsága biztosít számára. Az ember saját individuális mikrouniverzumán belül többé-kevésbé szabad, mivel azonban minden emberi univerzum valamilyen értelemben kondicionált és lehatárolt, természetesen az ember saját univerzumával már nem szabad. Senki nem cserélheti ki személyiségét szabadon egy másik személyiségre, vagyis- Buddhát parafrazálva - senki nem mondhatja azt önmagának: „Ilyen és ilyen legyen a személyiségem, ne legyen ilyen és ilyen a személyiségem.”3

Ilyen módon a szabad akarat egy sorsbeli determináció eredménye, vagyis maga is része a sorsnak. Van tehát szabad akarat, de az akarat szabadságát vagy inkább szabadságának határait a sors és személyiség tényezői kondicionálják. Egy kissé drasztikus hasonlattal élve az ember szabadsága egy olyan kutya szabadságával állítható párhuzamba, amely szabadon mozoghat azon a körön belül, ameddig a lánca engedi. A lánc ebben az esetben a sorsot - a sors megkötő erejét - képviseli, míg az a kör, amelyen belül a kutya szabadon mozoghat, a szabadságot. Sorsának és személyiségének kötelékei az individuum számára is szabadságot biztosítanak egy bizonyos körön belül, s mindaddig, amíg nem feszegeti sorsának határait, valóban szabadnak is érezheti magát; ám abban a pillanatban, amikor megpróbálja szabadságát a sorsa által megengedett mértéken túl kiterjeszteni, kötelékei megfeszülnek, jelezve szabadságának határait. Természetesen az a lánc, amely az emberi szabadság körének nagyságát meghatározza, egyénenként más és más hosszúságú és erősségű.4

IBI