Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 2-3. szám - Szigeti Csaba: Szilasi László: Szentek hárfája

A fejezetek vagy tömbök a következők: //. Makovicza, 1924/ A kezdő fejezet egynemű, amint majd védelmezni szeretném, nem belső beszéd, hanem írás, szerzője Makovicza Bálint, aki a regényben a legfontosabb szemtanú. A megszólított („Uram”) a Teremtő, az írás motivációja pedig valami olyasmi, mint Bornemisza Péternél volt: ha nem írhattam volna meg, „az ódalamon is kifakadott volna”. „Nem tudom elfelejteni, Uram. / Nem tudok nem emlékezni rá.” (SzH, 290.) Mert a több száz szemtanú között Makovicza Bálint, a gimnázium örökös pedellusa kitüntetett szemtanú, és az olvasót egyszerre vezeti be az Omaszta-család, a Kehrheim-család, Grynaeus Tamás és a saját élettörténetébe (hogy azután ne folytassa tovább). Az írás 1924 karácsonya után és 1928 előtt, e két időpont között készült a regény fikcióin belül (Makovicza az 1928-as Dalmand és Palandor elleni merénylet 3. áldozata). Később felvetem, hogy a szöveg 1924 legvége és 1926 nyara között íródott.

/II. Dalmand és Palandor, 1928/ A fejezet lejegyzője a fikció szerint Ladik István rendőr főhadnagy: ismétlődő lejegyzésekről és ezek ismétlődő megsemmisítéseiről van szó („Kemény felületen, egy csorba metlachi-csempén írok. Tízre betelik a lap. Ujraolvasom, a dobkályhában elégetem, a csempét elmosom, megtörölgetem, nyoma sem marad.” SzH, 44). Érdeklődését Czirok András kelti föl a regényben: „a félkezű családi factotum”, aki a legelső oldalon megjelenik már (SzH, 7.), az Omaszta-család mindenese, Omaszta Mátyás katonatársa az I. világégésben (SzH, 11), aki 1928-ban özv. Omaszta Mátyásné Béres Máriához éjjel beengedi Dalmand Dávidot (SzH, 103), s akit egy szovjet mesterlövész lő le 1956. november 4-én (SzH, 201, 207). A szöveg

107