Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 2-3. szám - Toldi Éva: A lényegi magány

A kötet harmadik rétegét a napló teszi ki: 1991. november 9-ével indul, és a következő mondattal: „Időközben átjöttem.” Egzisztenciális választóvonalon, válság- helyzetben kezdődik, amelyben a szomorúság és a létbizonytalanság dominál: „Általában nagyon szomorú vagyok, szétvet a fájdalom.” Az egyedüllét és a kiszolgáltatottság kíséri: „Veszprémben, magányosan, elhagyatottan.” És a teljes kiúttalanság tanácstalansága ölt formát: „Most akkor mi lesz?” A félelem és remény a napló kulcsszavai, -fogalmai. Mégis gyakran rendkívül szűkszavú, tárgyszerű. A napló utómunkálatai minden bizonnyal nagyfokú redukcióval készültek: a siránkozás, a panaszkodás elkerülése végett nemcsak az érzelgősséget, hanem az érzelmeket is kiirtotta a bejegyzésekből. „Csak semmi nyegleség” - szól az utasítás önmagához, így legtöbbször csak a külvilág puszta váza maradt meg. Kétségtelen viszont, hogy a szerző magánemberi habitusát is felismerjük a feljegyzések tárgyiasult mondatokká sűrűsödő szűkszavúságában.

A naplójelleg oldottságának számlájára írható, hogy a szöveg néha sztereotípiákat sorjáz („Olyanok ezek a székelyföldi nevek együtt, mint az imádság. Jóban-rosszban összetartja őket a föld, Csaba királyfi szelleme.”), másutt publicisztikus, ami - meglehet - azt az erőfeszítést jelzi, amellyel szülőföldjének eseményeit próbálja követni, és saját áttelepülését igazolni („A magyarok és szerbek aránya ma 1:6-hoz. Alig több mint 250 ezer magyarral szemben 1,5 millió szerb lakos, ezenfelül összesen mintegy százezer horvát, ruszin, román és más nemzetiség él a Vajdaságban. De nem csekély azoknak a száma sem, akik jugoszlávnak vallják magukat”). Mindezt azonban elfedi, hogy a puszta tényközlés mögött egy olyan háttéranyag mutatkozik meg, amely drámaian mutatja fel az identitáskeresés fázisait. Felszínre hozza a szülőföldjét elhagyó ember sebzettségét, fokozott igényét a megértésre és a biztonságra, amelyet azonban nem mindig kap meg, s ezt hatványozott módon megalázottságként éli meg.

A naplóíró bejegyzései a „széthullás fragmentumait” rögzítik. Azonban jelzésszerűségük ellenére is kirajzolják azt a lassú folyamatot, amely ennek ellenében hat. Az otthontalanság-élmény és az idegenség-tapasztalat végén már nem emlékeket lehet és kell keresni, hanem megjelenik az új, az élhető hely tere. A váltás akkor következik be, amikor Veszprém művészeti életéről, a magyarországi kulturális palettán betöltött helyéről értekezik, nagyfokú tárgyilagossággal. A józan mérlegelés hosszú folyamat eredménye. A napló bejegyzései 2007. július 12-én szakadnak meg, és ez a műfaj lényegével megegyező követelmény. Philippe Lejeune szerint ugyanis a naplót az a tény teszi érdekfeszítővé, hogy a jelen műfaja, és nemcsak mi nem tudjuk, hogyan végződik a történet, hanem írója sem. Minden alakulóban van4.

A kollázskönyv további részei is a lejeune-i autofikció fogalmát teljesítik ki, újabb szegmentumként a naplójegyzeteket hosszabb, önéletrajzi szövegek, visszaemlékezések, vallomások követik. Mintha az elsősorban referenciális beszéddel azonosítható napló nem töltené be maradéktalanul az identitás megkonstruálásának feladatát, amihez a fikcióhoz közelítő beszédre is szükség van - ahogyan Szávai János fogalmaz Irodalom, fikció, autofikció című tanulmányában „bonyolult és tudós fikciós formákra van ahhoz szükség, hogy az emlékező vagy a naplóíró elbeszélhesse, megfo88