Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 2-3. szám - Alexa Károly: Szövegvendégségben Körmendi Lajosnál

1995-ben egy Fészek-beli estjén meséli el - emlékezik a barát, Sarusi Mihály hogy kamaszkorának négy békéscsabai éve tette íróvá. Valami lehetetlen technikumba járt, ahova - állítólag - „a pest-budai vörös elit küldte nehezen nevelhető lurkóit megszelídíteni.” Ekkor mondja, hogy „regényt készül írni eme legújabbkori Iskola a ha- táron-ról.” És „a négy évből a diákszálló világa volt a legborzalmasabb... Mindmostanáig rémkép... rémálom ez a négy év.” A regény nem íródott meg. Pedig egy ilyesféle „igazi janicsárképző” rajza a hatvanas évek legelejéről talán még némi magyarázattal szolgálhatna a magyar világ későbbi - akár: mai - morális és politikai frusztrációira is. Ahogy Ottlik könyve arra, amiről egyetlen nyílt szó sem esik benne: a Trianon utáni közérzetre.

Milyen író is volt Körmendi Lajos?

Rideg István tanár úr megjelenés előtt álló monográfiája - a megjelent részletek alapján jó okkal vélekedhetünk - méltó feldolgozásnak ígérkezik. Amiként örülhetünk a hírnek, hogy talán még idén karcagi-berekfürdői-kunsági vállalkozók jóvoltából kiadják egybegyűjtve „minden munkái”-t. Egyetlen szempontot vetnék csak föl: s ez az életműnek szinte a műfajtalanság benyomását keltő sokszólamúsága. Az élmény szöveggé formálásakor, első renden a műfajválasztásnál, mintha mindig a pillanatnyi ihletettség döntött volna. Az erős avantgárd színeket mutató líra és a szociográfiába hajló újságcikk a két szélső műfajváltozat. A maga idejében, számomra legalább is, a legértékesebbeknek az erősen a tapasztalati valósághoz kötődő novellisztikája mutatkozott, de ma több felől hallani, hogy versben volt a legerősebb. Mindenesetre írói képességeit mi sem jellemzi jobban, mint a stiláris eszközhasználat magabiztos nyitottsága.

Körmendi versei, noha ezt nemigen emlegetik már manapság, pontosan illeszkednek ama neoavantgard hullámok törekvéseihez, amelyeket legnyilvánvalóbban a Ver(s)ziók című antológia tükröz 1982-ben, a JAK-füzetek második darabjaként, Zalán Tibor és Kulcsár Szabó Ernő szerkesztésében. (A sorozat 18. kötete lesz majd a Boldog emberek, Körmendi szocioportré-sorsrekonstrukció gyűjteménye, amelynek több darabja Mozgó Világ felkérésére készült. Ha szabad némi szerénytelenséget mutatnom, hajdani szerkesztőjeként, ideidézem a könyv ajánlását, 1985. december 27-éről Karcagról: „Alexa mesternek, aki ennek az izének a megírására ösztönzött, meleg barátsággal, újévi, pezsgős, sült malacos üdvözlettel.” Kései önelégültség? Az, feltétlenül. De irodalomszervező-szerkesztői pályám kezdetén már tudtam, amit máig sem felejtettem el, hogy a szerkesztő úgy alkot, hogy nem törekszik valami felemás alkotói gesztusokra. Az ő alkotása az, hogy az írókat alkotásra ösztönzi.

A Ver(s)ziók szerzőnévsora újabb és a már előbb, a prózaírói listákkal jelzettől eltérőbb terepet határol körül, mint amihez köze volt Körmendi Lajosnak, a „vidéki írónak” . Nézzünk pár nevet a maguk összevisszaságában: Sziveri János, Markó Béla, Egyed Péter, Kodolányi Gyula, Pinczési Judit, Cselényi Béla, Géczi János, Kemenczky Judit, egymás mellett, teremtő Isten, Parti Nagy Lajos és Döbrentei Kornél, Szőcs

61