Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 2-3. szám - Balázs Géza: Élet és nyelv

Fábry Zoltán író hasonlóan biológiai képe: „A nyelv egy nép életének legfontosabb szerve: ideghálózata”. Ügy is mondhatnánk: a nyelv eszközünk a világ befogadásában (érzékszerv), a világra való reagálásban (ideghálózat), valamint a kultúra hagyományozódásában (memóriarendszer). A magyar költők nagyon korszerűen kapcsolták össze a nemzetet és a nyelvet. Annyit mondtak: leginkább az azonos nyelv tesz bennünket egy közösségé. Ez pedig a kulturális nemzet fogalma. Kazinczy Ferencnél így: „A nyelv egyik legféltőbb dísze a nemzetnek, s a nemzeti léleknek mind igen szép képe, mind hív fenntartója s ébresztője”. Kisfaludy Károlynál: „Nyelv teszi a nemzetet”. S hogy visszafelé menjünk a sorban, s hogy kissé bonyolultabb, részletezőbb megfogalmazását is lássuk Aranka Györgyöt: „A nyelv egy nemzetben a nemzet értelmének mind műhelye, mind eszköze, mind pedig annak mértékének mérője”.

Fia viszont a nyelv teszi a nemzetet nemzetté, akkor a nyelv elvesztése veszélyezteti nemzetet. Fia lehet, ennek a nézetnek még nagyobb az irodalma. Gárdonyi Géza mindent e lapra tesz fel: „Minden nemzetnek főkincse a nyelve. Bármit elveszthet, visszaszerezheti, de ha a nyelvét elveszti, Isten se adja vissza többé.” Azóta persze úgy gondoljuk, hogy nem egészen van így. A nyelvét elvesztett nemzet nagyon sokáig hordozhatja még identitását, sőt a nemzeti gondolat jegyében fölélesztett nyelvekről is tudunk. De az író túlozhat. Illetve megtörténhet az is, hogy csak a nyelv, a kultúra tartja fenn, egyben a nemzetet. Balázs Béla csodálatos szavaival: „Ha a magyar földet kiveszik lábam alól, a magyar nyelvnek és magyar muzsikának felhőjén szállók meg. Talajjá fognak sűrűsödni alattam a szavak, és az lesz az én hazám.”

Mielőtt végleg elmerülnénk anyanyelvűnk dicséretében, ne feledjük, hogy anyanyelvűnk csak más, idegen tükörből szemlélve fedi föl értékeit. Vagyis a más nyelvek tanulása segít hozzá a magunké jobb megértéséhez, illetve az ezzel kapcsolatos cselekvéshez. Babits Mihály így látja: „Ismerd meg... az idegen gondolkodását is, tanulj idegen nyelveket, és a magadét is jobban meg fogod érteni...” Déry Tibor pedig így: „Internacionalista vagyok... hat nyelven olvasok, három nyelvben beszélek tűrhetően, életem egynegyedét külországokban töltöttem, s a délibábos magyar rónát nem tartom okvetlenül szebbnek Umbria dombjainál, mégis a magyar nyelvet tekintem legnagyobb földi kincsemnek, s minden porcikámmal tiltakozom megrontása, csúffá tevése, elárulása és kisemmizése ellen.”

S ha már a cselekvésnél, voltaképpen a nyelvművelésnél vagyunk, akkor hangozzék fel az erkölcsi parancs: a szolidaritás, a felelősség szava azokkal szemben, akik ezt a kincset, az anyanyelvet nem használhatják felhőtlenül. Ma azt mondanánk, ez nyelv- politikai, nyelvi jogokkal kapcsolatos gondolat. A költő hamarabb megérezte, mint a politikusok. Csoóri Sándortól idézem: „A nyelv maga is elkötelezettség. A nyelv maga is erkölcs. Tisztátalan lenne a lelkiismeretem, ha belenyugodnék abba, hogy azért a nyelvért, amelyen lázbeteg vagy mohazöld szavakkal verset írok, másoknak, bárhol éljenek is, bűnhődniük kell.”

A tudományos kutatásnak, így a nyelvészetinek, sőt az anyanyelvészetinek van erkölcsi vonatkozása. Arany Jánosnál így fogalmazódik meg: „Minden nyelvész kötelessége, hogy a legkisebb árnyalatig kinyomozza a nyelv szellemének élő

33