Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2-3. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 14.)
írástudatlan volt, de iskolába került lányai megtanították a nevét leírni. A kezdőbetűket rákarcolta öngyújtójára és gyakran, hosszan nézegette. Hallgattuk az öreg meséit nemcsak morzsoláskor, hanem olyan alkalmak során is, amikor valamilyen babramunkát a házon belül kellett végeznie. Ilyen volt például a kosárfonás, amit ősszel gyűjtött vesszőkből télen font össze a nagyházban. Ilyenkor nem csak a mesét hallgatni volt gyönyörűség, hanem a mozdulatokat nézni is. Vesszőkosarat, vesszőseprűt, cirokseprűt, gyékénykosarat készített nagyapám a saját használatunkra, továbbá cipőt, csizmát szegeit, bocskort varrt, és eltört cserépedényeket drótozott össze. Nagyon-nagyon ráérő idejében állatfigurákat faragott fából, és azokat papírruhába lehetett öltöztetni. Olykor dalra is fakadt és nem erős, de tiszta hangon nótázott. Sokszor hallottam tőle azt a szomorú sort, hogy „kitagadott gyerek vagyok, elátkozott e nagyvilág”. Nem kevert csúnya szavakat a beszédjébe, felindult állapotában sem. Annyit mondott haragjában: „Azt az ebadtát!” „Fíkomterremttettét!” „Azt a kopogóját!” A nagyapám és közöttem formálódott csodálatos gyerekkori kapcsolat azonban meglazult, amikor kamaszkorom kezdetéhez értem. Minden gyerekével adódhattak kamaszkori gondok, de a paraszti világban nem volt divat effélére figyelni. Idő sem volt rá, meg alkalmas ismeret sem létezett, amivel rendhagyó lélektani problémákat kezelni lehetett volna. Dolgozni kellett, és általában úgy intézkedni és viselkedni, hogy minden a maga kerékvágásában haladjon. Ha valaki hámot, istrángot szaggat, és ki akar törni a paraszti igából, hát menjen Isten hírével! Ez történt anyámmal. „Felnőtt ember vagy - mondta egyszer nekem Piroska néném, anyám legidősebb húga. - Anyádnak folyton fájt a feje a tűző napon, a szíve meg a varrónői foglalkozás után fájt. Ismeretség útján elszegődött Devecserbe cselédnek, bizonyos Kovácsékhoz. Ingyen cselédkedett, mert a fizetsége az volt, hogy szabás-varrást tanult a háziasszonytól, aki divatszabó volt. Aztán Kovácsék Debrecenbe költöztek s anyád velük ment. Ott meg sok volt a katona, anyád mutatós volt és a katonák körüldongták.” Szájára ütögetett és nem beszélt a témáról többet, bár nyilván szenvedett, hogy vissza kellett fognia magát. Ágnestől hallottam későbben, hogy Piroska néném is szeretett volna anyám nyomdokaiba lépni, de fékezte a belénevelődött paraszti tudat, hogy őneki sem jár több mint a testvéreinek. Nem volt benne akkora elszántság, mint anyámban. Csak a vágyakozás és a titkolt irigység emésztette. Anyám cselekedett. Nem csupán önmagát tépte ki az el nem viselhető szegényparaszti létből, de küzdött az én kiemelkedésemért is. Pestre vitt, hogy biztosítsa további tanulásomat. Cselédszobában laktunk mind a ketten, a Nefelejcs utcában, de polgári iskolába jártam a Rottenbiller utcába. Amit tizenegy éves gyerek megismerhetett akkor, 1941-ben a fővárosi életből, azt én mindet megismerhettem. Kivéve mindazt, ami nem volt általunk megfizethető. Jelentkeztem például cserkésznek és majdnem tökéletesen meglett az egyenruhám minden részlete, kivéve az övét, mert drága volt. 18
