Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 2-3. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 14.)

Rögtön megutáltam magamat és nagyon nem szerettem volna, ha láthatja az arcomat is. Szédelgő szélhámosok, fezőrök és más vacak alakok szoktak ilyen álságosán vigyorgóra torzult, kideríthetetlen jelentésű pofákkal járkálni. Ismertem néhányat, s noha magamat nem soroltam közéjük, volt bennem hajlam, hogy kacérkodjak magatartásom ilyen irányú, alkalmi fellazításával. Odaadtam magam az ördögnek is egy jó poénért, ahogyan szokták mondani.

Külön is pimaszság volt, amit a főszerkesztővel szemben tettem. Nyílt gúnynak értelmezhette, mert ő szokta gyakran használni ezt a kis francia szócskát, meg sok mást is, lévén, hogy tudott franciául, de amúgy is alkatához tartozott némi sznobság.

Kedves úriemberségének szórakoztató kiegészítőjeként hatott, hogy született anti- katona volt. Civil újságtól „küldte a Párt” a hadsereg lapjához, egyenesen a főszerkesztői székbe. Jól képzett újságíró volt, de a katonás viselkedés nem állt jól neki és törekedett is, hogy a szerkesztőségen belül a lehetséges mértékig civilekként dolgozzunk.

Nagy erőfeszítéssel próbált eleget tenni feladatainak, de érezhetően félt, hogy valami nem úgy sikerül, ahogy elvárják. A „csengőfrász” időszakában voltunk, ami az én tapasztalatom szerint a polgári értelmiségieket rémítette elsősorban, és - talán - okkal.

Említettem korábban, hogy nézeteltérésem támadt egy szerkesztőségbe épített ávós tiszttel, aki engem is be akart szervezni, vagy nem is tudom, hogy mit akart, mert már kezdeményezése elején felháborított pökhendi modora és a főszerkesztőhöz mentem panaszra. Nagyon megijedt, s nem tudta, mitévő legyen, ezért az ávóst is, engem is vigasztalt és össze akart barátkoztatni bennünket. Követelésemre azonban eltűnt az ávós a szerkesztőségből. Ellenben ott maradt az a hír, hogy azért kellett mennie, mert én erősebb pozícióból támadtam, tehát a továbbiakban óvatosan kell engem kerülgetni.

Ez csak néhány emberben tapadt meg így, de közöttük volt a főszerkesztő is, ezt sok apró, irányomban tett gesztusából kiéreztem. Terveztem is, hogy tisztázó beszélgetést kezdeményezek vele. Amikorra azonban elérkezett volna ennek az ideje, eltűnt a főszerkesztő anélkül, hogy ennek bármi magyarázatát bárki, bármikor adta volna.

Két napon keresztül fontoskodó pofával sétálgattam a városban, két óra hosszát pedig arra szántam, hogy a három ünnepi beszédet egybe kompiláltam, aztán az eredetihez hasonló, akkor a szerkesztőségben is használatos borítékba zártam és bevittem az altábornagy parancsőrtisztjéhez.

Kérdezte, hogy van-e valami külön közlendőm. Rejtésnek gondolva magamat, azt mondtam, hogy minden további az altábornagy elvtárs illetékességi körébe tartozik.

Értettem én persze, hogy nagy jelentősége van annak, ha engem a tábornok beszédírónak használ, csak az nem volt világos, miért alakult ez így?

Pár nap múltán fény derült rá.

Hatalmas méretű szobájába lépve azonnal dézsávű (déjá vu) érzésem támadt. Debreceni irodájában láttam magunkat, amikor ugyanilyen mozdulattal üdvözölt, ugyanígy mutatta, hova üljek és ugyanígy kisebb volt nálam egy fejjel, noha csupán két centit nőttem tizenhét éves korom óta.

11