Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 12. szám - Zalán Tibor: 33 év után
barátkoztak, elfordultak, büntettek (négy évig nem jelent meg kötetem, holott kettő is várt kiadásra abban az időben). Vita indult meg az általam felvetett kérdésekről, sajnos, nagy-nagy késéssel az Életünkben is, és nem önhittség azt állítani, hogy az ÉS fiatal irodalom-vitája is ennek az esszének az apropójából indult meg, megelőzve, némiképp kioldva is az ehhez kapcsolódó másik vitát. Most mit gondolok? Kíváncsi vagyok rá, lenne-e most kellő bátorságom - vagy veszély-nem-érzetem, egy hasonló provokatív szöveget előállítani, és az irodalom nagy arcába belevágni. Megérdemelni megérdemelné... Amúgy, hogy visszanézve, immár sok év távlatából, értékelni tudom a dolgot, sok értelme nem volt, nem változott meg semmi, és nem változtatott meg semmit az írás. Nem baj, hogy megírtam. De akkor se lenne bennem hiány, ha megíratlan marad a maga idejében. Igazából nem szántam senkinek. Nem volt mögöttem közszereplési tapasztalat, nem tudtam, ki a megszólított réteg, írtam annak, aki olvassa. Magamat faggattam benne, és az csak hab a tortán, hogy megjelent, és annyian olvasták, és olyan erős hatása volt, hogy a generációmat ma is sokan nevezik arctalan nemzedéknek. Nem szántam, nem szánom, néha már szánom-bánom... Az mindenképpen bebizonyosodott, hogy nemzedékként arctalan a társaság, aki akkor indult, és azóta, egyre fogyatkozva bár, de van még. Egyének, személyek, költők és írók kinőttek belőle, de nemzedékként, vagy csoportosulásként, azóta sem tudja demonstrálni magát. Ehhez nyilván hozzájárul az is, hogy azóta számos kirajzása volt a magyar irodalomnak, ezen belül a költészetnek, ki megmaradt idolnak, követendő és elérendő, adott esetben meghaladandó, példának, kit elpergetett az ujjai közt az idő, vagy a kellő tehetség, megfelelő szívósság vagy kitartás hiánya. Sokan voltunk, kevesen maradtunk, de, ez nyilvánvalóan így természetes. Miért is lenne ez másként ? Bármelyik csoport, magát nemzedékként definiáló együttes utóéletét nézve, arra kell rájönnünk, hogy a nemzedékek, csoportok és csoportosulások addig vannak érvényben, míg az eredendő tehetségek számára meg nem teremtik a kiválasztódáshoz szükséges körülményeket, lehetőségeket. Onnantól aztán nincs miért, hogyan, merre tovább. Ma fogyasztható, amit lenyomnak a torkunkon. Nem csak a plázákban, hanem az irodalomban is. Iszonyatos mennyiségű silányság, fűrészpor, költészetbe csomagolt politikai balansz kerül belénk napról napra. Nincs kritika, amelyik kiválasztana, a kánonok politikai térképvonalakat húznak meg, messze nincs már szó bennük esztétikáról, kifáradt és lejárt életművek kerülnek szemmagasságba, és vesznek el értékes teljesítmények a teljesen érdektelenné tompult közegben. Mi volt fogyasztható akkor? Egyszerű a válasz, ha nem is teljesen átgondolható, mai reflexekkel. Politikailag lefojtott, elnyomott társadalomban éltünk, még ha azzal vigasztaltak is bennünket, hogy demokráciában, mások szerint szoft-diktatúrában kellene boldognak 124
