Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 12. szám - Kerti tagozat (Beszélgetés Ambrus Lajossal)

nem mehetett szembe az országos tendenciákkal: ne kiáltsunk előre farkast, mert az még megjelenik nekünk. Ez volt az állandó libikóka: mit és meddig? Ez volt a késő kádárizmus alapdilemmája. Az úgynevezett lapértékeléseken különben érvelni, védekezni, bizonyítani is lehetett: különválasztani az esztétikai és politikai szempontokat. Közben mulatságosan bonyolította a helyzetet, hogy a helyi támadásokkal, súlyosabb szankciók kilátásaival szemben az irodalmi közvéleménnyel inkább rokonszenvező felsőbb minisztériumi képviselők, így Bíró Zoltán, Csapody Miklós vagy éppen Turczi István védték meg a lapot. Erre a szakmai szolidaritásra egy-két kivételtől eltekintve mindig is számíthattunk, az esetleges ún. „közléspolitikai hibákat” pedig elismertük.- Hogy sikerült az emigráció íróit bevonni az Életünk szerzői körébe?- A korabeli folyóirat-struktúrában kialakult egy olyan rendszerű gyakorlat, hogy az úgynevezett határon túli magyar irodalmat a hazai szerkesztőségek földrajzi elhelyezkedéséhez szabta ki az irodalompolitika. íratlan szabály volt ez; így a Tiszatáj és az Alfáid a romániai, a Jelenkor a jugoszláviai magyar irodalom közvetítését, vagyis recepcióját végezte, arra tájékozódott, arra épített szellemi kapcsolatokat stb.- az Életünknek kézenfekvőén az ún. nyugati magyar irodalom jutott. Természetesen szó sem lehetett a nyugati emigráció teljes bevonásáról, csupán annak az esztétizáló szegmenséről, amely a nagy politikai tabukat nem akarta radikálisan és látványosan a porba dönteni. így került a laphoz a párizsi Magyar Mühelyzs szellem és irodalom, amely közvetlenül nem tartalmazott politikai gyúanyagot. A. Magyar Műhely párizsi szerkesztésű, akkoriban a poétikai határokat, de még a hivatalos poétikai értékrendeket is bátran feszegető izgalmas és teoretikus, de legfőképpen a neoavantgárd irányzatú lap volt, szerkesztői persze mind ’56-os emigránsok. Markáns működésük még így is csak épp belefért az aczéli támogatott-tűrt-tiltott kultúrpolitika középső kategóriájába. A nyugatiak közül tehát mindvégig a műhelyesek voltak azok, akik a kísérletező, performatív neoavantgárd irodalmat és annak elméletét favorizálták - a magyar közelmúlt históriai feldolgozásával egyáltalán nem foglalkoztak. Engem ugyan személyesen jobban érdekelt a neoavantgárd elméleti problematikájánál is mondjuk Nagy Imre élete és halála, de Méray Tibor hasonló című könyvéről még utalásokban sem lehetett szólni. Persze nemcsak egy vidéki, eldugott kis folyóiratban- másutt sem. Az ilyen műveket legföljebb csempészáruként lehetett kézbe venni, mivel ezek a könyvek a szabad világban cenzúra és öncenzúra nélkül jelentek meg.- Ön is csempészett be az országba ilyen külföldön megjelent könyveket?

Ki nem, akinek lehetősége nyílt rá? Én 1979 nyarán jártam először Nyugaton, és ma már paradox és nevetséges módon nem az érdekelt, milyen is a zseni Mozart szülőháza vagy mekkora festő volt Rubens, netán mennyire lenyűgöző a bambergi dóm, hanem az, hogy egy ilyen áhított út során mit olvashatok leggyorsabban össze a va73