Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 12. szám - Pete György: A havi folyóirat felé
Gondolatok egy irodalmi est ürügyén TELNEK AZ ÉVEK, s számontartani őket lehet naptár szerint, születésnap szerint, lehet évfordulók szerint, vagy jöhet egy nem várt halál, amely egész időszámításunkat szabhatja új keltezésűre. Telnek az évek, s újabb Költészet Napját nagytunk magunk mögött, ha úgy tetszik egy újabb költői évet, melynek most elszámolhatjuk reménykedéseit, örömeit, kétségeit, s agyba markoló veszteségeit. Illyés neve körül a fekete keret a Szép Versek 1903 kötetének költői névsorában, többet mond minden halotti beszédnél, s keservesebb. Emlékházat avattunk Iszkát- zon, tisztelegni az előtt, akiről Takács Imre mondta a szerdai Életünk-esten, hogy minden újabb versének megjelenése friss vérátömlesztés volt a magyar költészet ereibe. Már több éve nincs közöttünk Nagy László, hiánya mégis nyitott seb egy ország testén. NÍVÓJUTALMAKAT adtunk át Pás- kándinak. Takácsnak és Ágh Istvánnak, büszkén, hogy szűkebb pátriánk képes és akar is nevet szerezni, rangot kivívni honi irodalmi életünkben. Hisz országos hírű folyóiratot csináltunk, azaz tisztelet azoknak akik csinálták, írócsoport választotta székhelyéül Szombathelyt, immáron tehát lelkiismeretünk nyugodt lehet. S mégis, irodalmi estet, költőt, művet, olvasót valami tétova bizonytalanság hat át, az útnak indulás kétsége, mikor nem tudjuk jó-e az út, út-e egyáltalán, s visz-e valahová. Ez persze nem helyi közérzet, any- nyira elöl még nem vagyunk, hogy saját irodalmi problémáink legyenek, országos közérzet, mely azonban éppúgy a miénk is. Furcsa dolog ez. Amióta magyar kezébe vette a tollat azzal a szándékkal, hogy gondolatait verses formába öntse, azóta ez a magyar, aki költőnek neveztetett el, megszokta hogy történelmet alakít. Megszokta, hogy az ő dolga, hogy terjessze a kultúrát ebben az elmaradt országban, megszokta, hogy nyelvet újítson, ha kell, forradalmat csináljon, ha úgy adódik, hogy vezesse a harcot a mindenkori elnyomás ellen, hogy filozófusok híján nemzedékek életfilozófiáját fogalmazza meg. Nálunk a költő évszázadokon át, nemcsak költő volt, hanem minden. Nálunk a nemzet nagyjai nem politikusok, közgazdászok, hadvezérek voltak vagy legalábbis nem elsősorban azok, hanem a költők, s így nyilván költészetünk sem az volt az ország számára, mint azt teszem a franciák számára a költészet. Ez a múlt, a jelen pedig sok sok kis apró kérdőjel. SOKAN VOLTUNK azon a bizonyos szerdai irodalmi esten, ahol vendégeink voltak Vas megye nívódíjasai, a kemenes- aljai Ágh István, a sömjéni születésű Takács Imre, a volt erdélyi Páskándi Géza, s két, megyénkben élő, alkotó a jól ismert Káldi János és a hamarosan első kötettel jelentkező ikervári Tábori Ottó. Hallhattuk saját előadásban verseiket, s hallhattunk e versek keletkezésének körülményeiről is pár szót. (Páskándi például gyönyörűen beszél magyarul, Tábori szeret érzelmesen szavalni, Takács pedig, ahogy idősödik egyre szívesebben beszél gyermekkorának tájairól). Szépek voltak ezek a versek, okosak, elgondolkoztató, jó volt ott lenni, jó volt szeretett közönségnek, amelynek véleményére odafigyelnek, fontos a költőnek is, s mikor a vasi tájat, vagy éppen az Életünk folyóiratát dicsérték, úgy voltunk mint a szülő, ha azt mondják gyermekére: szép. Aztán felállt Takács Imre és elmondta, hogy hiába él emberek között, mégsem érzi magát közösségben, kontúrját veszti a világ, széthullnak az értékek, eltűnnek a viszonyítási pontok, szétesőben az egész, melyet csak hittünk egésznek, s tán ezért érdemes vissza-visszajönni Szombathelyre, mert itt nemcsak a kéziratát fogadják, hanem őt is az embert, vagy mindez csak illúzió? TÁN SENKI SEM GONDOL RÁ, mégis a századvég emberei vagyunk, s ilyentájt mindig felvetődött az emberiségben, mit hoz a jövő század, beleillünk-e mi magunk, helyünk lesz-e benne, vagy az értékek amiben hittünk semmivé válnak? Számontart-e benünnk majd valaki. Hasonló kétségek fogalmazódtak meg a múlt század végén Adyban is aki pedig igazán a jövő és nem a múlt embere volt. Költészete és általában a költészet nagyon is hozzá tartozik őrizendő értékeinkhez. Tegyünk azért, hogy mindez megmaradjon, s illúzióink ne csak illúziók legyenek. Halmágyi Miklós Vas Népe, 1984. IV. 15.
