Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 10. szám - Sarusi Mihály: Írók Almádiban (Részletek a szerző készülő Balaton-könyvéből)

(Való: ugyanott andalog esténként a krónikás az asszonyával a 2000-es években, mint sétált Tamási a párjával a ’40-es évek végétől egy évtizeden át: a Lok-hegy oldalából a Tónak, meg vissza.)

FIÁTH, A PECSOVICS HAZAFI

Fiáth Ferenc (Aka, 1815 - Veszprém, 1885) 1844-ben Fejér vármegyei alispán, 1845-től (?) a hírhedt budavári helytartótanácson - mely 1848-ban reszketni tetszett - magyar királyi helyhatósági tanácsos, ’48-ban a veszprémi nemzetőrök parancsnoka, hogy év végén szöknie kelljen ’a magyarok’ elől, Windischgrátz magához hívja az elfoglalt Budára, hogy föladatot kapjon a megszállóktól. 1849-ben Veszprémben találkozik a lefogott Batthyányval; nem üdvözölheti - elhiszi a rabtartóknak, hogy a lefogott magyar miniszterelnöknek ez az érdeke. 1848-ban bérlője lett a vörösberényi kincstári uradalomnak, s Kossuth, az ország új vezetője vérig sérti, amikor némi kétely merül föl benne amiatt, hogy a bérleti díjat állami hivatalnokként megkereshette. 1860-tól veszprémi főispán, utóbb Deák-párti, 1874-ben bárói rangot kap Ferenc Jóskától. Minderről olvashatunk Életem és élményeim című, Pestbudán 1878-ban közreadott emlékiratában, amelyet az irodalomtörténet jelentős kortörténeti dokumentumnak nevez. Számunkra a forradalmi idők vörösberényi hírei érdekesek.

Berényen túl: egy köznemesi rendű-rangú közférfiú a királypárti (Habsburg- követő) - Bécshez hű - „konzervatív”-ként miként azonosul és miként nem a forradalomellenes pecsovicsokkal. Azonosul a szerinte is törvénytelen Jellasics-féle támadás elleni harccal, hogy fölháborítsa Lamberg és Zichy kivégzése, s nem fogadja el a trónfosztást. A nevezettekre mondja: „Az egyik jóbarátom, a másik nagybátyám volt” - hogy ezzel folytassa: „Galicziából a huszárok átszöktek s Lenkey kapitányt és Fiáth Pompejus hadnagyot erővel magukkal vitték. Szent-Tamásnál az első áldozat Fiáth Pompejus unokaöcsém lön... Ezek az események megzavarták lelkem nyugalmát”. Hogy Székesfehérvárt „a magyarok” már a legszívesebben rövid úton elintéznék a városukban Windischgrátz csapatait kereső hazaáruló Fiáthot...(aki egyesek szerint inkább Fiáth).

Lóháton szökik a fajtájabeliek elöl a megszállóhoz, hogy a vasas horda élére állva vonuljon „fölszabadítani” Magyar Hazáját? Menti magát, állítja, hazáját féltve állt - kétségtelen, némi óvatossággal - a pecsovicsok közé. Ám mit lehet tenni, 2010-ben 1956 tapasztalata nyomán mi nem jut eszünkbe: mint a ruszkik megérkezéséig bujkálok - pl. Békés vármegyében anyukájuk még langyos kemencéjében meghúzódván, apukájuk kazla közepébe ásván magukat -, akik csak arra vártak, hogy a szovjet beavatkozást követően fölkapjanak az első közeledő tank hátára, s azon lovagolva indulhassanak az újabb fölszabadulásra.

Konzervatív? Pecsovics? Fiáth egyszerre mind akettő lehetett? Hogy végül Deák mellett leljen nyugalmat az emberiség elleni bűntetteket elkövető - mert (mást ne mondjunk) a magyar szabadságharcot vérbe fojtó - I. Ferencz József hűséges (s mondhatjuk, megfelelően díjazott) jobbágyaként. (E jobbágyi alázatot - emlékiratában - egy helyt ő maga említi.)

49