Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 1. szám - Mánta György: A zsebpénz ára

- És az a katona szavahihetően beszélt a haláláról?- Igen.- De ezen a papíron most biztosan ráismert a férje írására?-Rá.- Semmi kétsége sincs, hogy...- Nincs.

Néhány percig szótlanul néztük egymást a félhomályban.- Ezek után mit akar csinálni? - törtem meg a csendet.

Az asszony megigazította a karkötőjét.- Mit csinálhatnék? Várok és reménykedem.- Azt a bajtársát kellene megkeresnie.- Sajnos a nevét se tudom, akkor láttam életemben először.- Megpróbált hivatalosan érdeklődni?- Igen.-És?- Semmi. Azt mondták, hogy eltűntnek van nyilvánítva.

Folytatódott a tűzijáték. Piros, kék, sárga rakétaszilánkok záporoztak a ház köré, a félhomályban úgy tetszett, mintha a konyhaablak üvegtáblájára szórnák a szikrát.- Mi ez a nagy hajcihő?- Kitüntették az ezredest. Őt ünnepük.

Észlelve a riadtságomat, Márta fölkattintotta a villanyt.- Nem fél ennyi katona közelében? - fordultam utána.- Mosok és varrók az ezredesre, ő megvéd tőlük.- Maga beszél oroszul?- Ungvár mellett születtem, értem a szavukat.- Az ezredessel hogy barátkozott össze?- Már nem emlékszem. így adódott.

Valaki dörömbölni kezdett az ajtón, egyre határozottabban és türelmedenebbül.- Bocsásson meg - emelkedett föl a székről Márta de keresnek.

A kinyíló ajtóban egy daliás termetű, magas rangú szovjet tiszt állt, őszülő halántékkal, a zubbonyán kitüntetések sorával, a hóna alatt egy üveg itallal. Ahogy rám esett a pillantása, szúrós szemmel végigmért, azután erélyes hangon, feltehetően miattam, az asszonyra förmedt.

Nem kis meglepetésemre Márta ugyancsak éles szóval válaszolt a tisztnek, majd hozzám fordult.- Menjen nyugodtan, ne féljen.

Köszönés nélkül igyekeztem ki az utcára, s amint megéreztem talpam alatt a járda töredezett kövét, futottam egész hazáig.

Otthon elhatároztam, hogy bármennyire sajnálom is szegény Somit, fölhagyok ezzel a reménytelen és zavaros üggyel, hisz Jármai biztosan nem fog cserben hagyni, küld még ügyfeleket a Kis Lugasba.

Somi levelét másnap kaptam kézhez. „Kedves Gyuri! Köszönöm a fáradozásodat, de nem gondoltam, hogy ekkora szemét vagy, a drágalátos Dalcsival együtt. S.”

Kedvenc ügyfelem sorai, főként a légből kapott vádaskodásával, annyira megbántottak, hogy sürgősen találkozni akartam vele.

93