Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 10. szám - Csák Gyula: Háttér (Önéletrajzi részlet 12.)
Ö ismert meg, és zavartan toporogva várta, amíg én is felismertem. Sovány, szürke, kopott volt, de éppen olyan derűsen mosolygott, mint rég. Pontosan olyan bajuszt viselt, mint Nagy Imre, csak az övé még mindig aranyszőke volt Lelkesen adta elő, hogy azonos napon szabadult Kádár Jánossal. A hangsúly az „azonos”-on volt. Most kicsi fizetésért korrektor egy üzemi újságnál. Még együtt dolgoztunk, amikor Debrecenből Pécsre helyezték főszerkesztőnek. Akkor ez kitüntetés volt. A közelben fenekedett Tito, a láncos kutya, aki ellen a legjobb ellenerőket vonultatták fel a határon. Hat hónap múltán leváltották és bebörtönözték Radó István főszerkesztőt. Nem tudta, miért. Amíg bent volt, felesége törvényesen elvált tőle. Búcsúzóul minden jót kívántam neki és restelltem, hogy nem tudok többel segíteni. A tolmácsnő szavaiból kiderült, hogy a kínai viszont jól járt, mert mostanra az egész világot áthálózó, és magasba vezető kapcsolatai vannak. Ezt falusi birtokosként soha nem érhette volna el. A témától való vonakodásom tüntető jeleként ismét kértem, fordítsa le, amit a sofőr akar mondani. A cipőjére nézett és úgy mormolta, hogy megint Sztálinnal hozakodik elő ez a troglodita. Vagyis, hogy a nagy emberek örök pályával rendelkező üstökösök, és ezért időnként visszatérnek.- Nem először hallja tőle - tette hozzá. Megkérdeztem, hogy mi a troglodita, mert arról viszont csakugyan először hallottam életemben. Azt a választ kaptam, hogy barlanglakó.- Az üstökösök ragyogásához az éjszaka sötétsége szükséges! - figyelmeztettem vitapartneremet. Nem azonnal appercipiálta jelképes fogalmazásomat. Mankónak szánva hozzátettem, hogy azért látszott Sztálin fénye messzire, mert milliók lámpáit viszont elfújták. Ezt meg a tolmácsnő nem értette, vagy nem fordította. Legalább is nem érkezett reflexió hozzám a vezetőülésből. Mégsem kezdtem további, elvont magyarázatba, hanem egyik személyes Sztálin- élményemmel hozakodtam elő. Pezsdítően hatott, hogy a Kis Pipa vendéglőben és egyebütt zajgó, gügye magánügyeim helyett ismét közéleti húrokba csaphatok. Érces hangú tájékoztatást adtam a tényről, amely szerint 1953-ban, a Néphadsereg című újság szerkesztőbizottsági tagjaként én olvastam fel feszes vigyázzban álló tiszttársaimnak a Magyar Távirati Iroda március 2-i jelentéséből, hogy „éjjel az agy bal oldali felében vérzés, a jobb oldali végtagoknál bénulás, tudatvesztés, légzési és keringési zavarok léptek fel”. A tolmácsnő felvonta egyik szemöldökét és rám nézett. Folytattam a következő napon kiadott jelentéssel, mely szerint „megnőtt szervezetében az oxigénhiány, a légzés gyakorisága és a szív mérsékelten megnagyobbodott”. Levegőt vettem, ülőpózt váltottam és mintha a moszkvai Mauzóleum mellvédjéről szólnék a világ gyászolóihoz, reszketősre váltva ismertettem az 1953. március 5-i 20
