Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 9. szám - Alexa Károly és Bokányi Péter beszélgetése Zalán Tiborról

B. P. A Göncölszekér című novelláskötet, azt gondolom, a kortárs magyar próza kiemelkedő teljesítménye. A gyermek és a felnőtt nézőpontjainak váltakoztatása, az álom és valóság furcsa (és furcsán valószerű) keveredése, emellett az egykorvolt gyermek életdarabjainak fel-feltűnése különös atmoszférát varázsol s nemegyszer meghatóan széppé teszi a történeteket. S nincs szükség valóban a lírai alakításra, Zalán történetei önmagukban líraiak: férfiasán érzők.

A. K. Verstörténésnek mondom Zalán lírai életművét. Ahol a vízió nem más, mint beszámoló a „holdfogyatkozásról” (hogy legelső kötetének címét idézzük), „álom”, „borús üzenetek” egymásutánja, „fénykorlátozás”, „szomjúság”, „lassú halál” (hogy további köteteire emlékeztessünk). „Dünnyögés félhangokra”. A dünnyögés persze üvöltés és sóhaj is lehet: olyan kommunikáció, amely majdnem elnémult, belső, önmaga felé szóló magánbeszéd, még beszéd ugyan, nem mond le az artikulációról, de lemond a megszólításról. Lemondani látszik. Számomra ott és akkor fénylenek leginkább fel ennek a verstörténésnek a darabjai, amikor az ihlet időről időre valamiféle történetekké próbálja rendezni őket. Nem egyszerűen ciklusokról van szó és nem is arról, amivel minden költő vissza-visszatérően megpróbálkozik, hogy egy-egy pályaszakasz termését kötetté szerkessze, megállítva egy pillanatra a „verstermelődés” folytonosságát. Utólag fogva rá valamiféle többlet jelentést. Zalánnál mintha másról lenne szó. Talán a versbeszéd olyasféle változásairól, amelyek a monotóniát egyszerre hangsúlyozzák és írják felül. Azaz hagyják, hogy ne csak a költő, hanem a világ is üzenhessen a vers által. A Borús reggeli üzenetek pl. nem más mint három tucatnyi dedikáció. És azoknak a sora, akiket a címben megszólít egy-egy vers, nemcsak barátok „privát” halmaza, hanem a jelenkori történelemnek résztvevői, alakítói is, a kor szólítódik meg azzal, hogy valakivel valahova elutaztunk, hogy miféle koncerten is voltunk valaha, hogy miért kell odaírni a „régi” jelzőt a Tiszatáj meg a Mozgó Világ elé... Vagy gondoljuk végig, hogy a Dünnyögés, félhangokra mint egészen egyéni József Attila-átirat milyen poétikai (és egyéb) üzeneteket közvetít. Kezdve attól, hogy már magának a József Attila-i szavaknak a kiválogatása és valami újfajta rendetlenségbe rendezése is nagyon izgalmas tanulságokkal szolgál, addig, hogy a két költő egymás közelébe kerülő szavainak szembesítése miféle jelentésgazdagságot ad. És hadd emlékeztessek az intertextualitásnak ama különleges esetére, amikor Zalán hajdani irodalmi alakok magánbeszédeit rekonstruálja, azaz költi meg. A szürrealista balkon kötetnek ez az utolsó ciklusa nem más, mint monodrámák együttese: egy olyan költői színpad, ahol egymás mellett áll és beszél Don Juan, Pierre Bezuhov, Gregor Samsa és Tonio Kroger. Egyszerre mondják a magukét és maguknak, és mondják „zalánt” nekünk.

És most - bizton állíthatjuk -, az újabb csúcs felé közelegve követik egymást a „kádenciák”. Ám ez már újabb történet lesz ebben a nagyszerű verstörténetben.

96