Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 9. szám - Papírváros 3. (részlet)
teste egyetlen parázsló lángoló rángó izomköteg volt, ezeket olyan időszakok követték, amikor egész testében viszketett, elviselhetetlenül és szégyenletesen, így nem is bánta, ha újra meghasították az útjába kerülő kövek az oldalát, ilyenkor gyakran gondolt a halálra is, de nem tudott elég vért veszíteni ahhoz, hogy elgyengüljön, hogy feladja a haladást, az előre túródás eszeveszett és reménytelen mozdulatait, haladt, ezért néha még azt az örök sötétséget is elveszítette az érzeteiből, amiben fúrta magát előre, a sehovába, ilyenkor, a vesztésnek ebben az állapotában, mintha elmerült városokon ráncigálta, kínlódta volna keresztül magát, házak között duzzadtak és ernyedtek a gyűrűi, amikről persze nem volt tapasztalata, mert nem is lehetett, mégis, valami megmagyarázhatatlan dejá vue érzés viharzott végig a testén ilyenkor, már jártam itt, kiáltott fel benne valaki, pedig isten nem adott lábat neki, láttam ezt a helyet, sikoltotta benne valaki, pedig isten nem adta meg neki a látás gyönyörét vagy kínját, és mégis, élesen látta, egy tóparton halad éppen, mi több, viszontlátta a közeli víz szagát, a halak nyálkás szagát, a nád és a sás zöld és nyers szagát, látta a kákák buzogányának gyászos suhogását a tóparti verőfényben a giliszta, kopasz gyermekzsivajt látott, amellett araszolga- tott tovább, téglagyár salakjával smirglizte le a hasát, egy artézi kút ragyogó vízsugarában időzött keveset később, és közben folyamatos mozgás volt ez az időzés is, annak kellett lennie, hogy saját magának is úgy tűnjék, halad, nem áll, nem tétlenkedik, nem lazsál, egyre közelebb kerül ezzel a helyben mozgással is a céljához, a célhoz, amit nem ismert, mert honnan ismerhetett volna, később egy nagyobb városon araszolt át, sárga falú házakat látott és lustán elheverő asszonyokat lustán megreccsenő pamlagokon, harangzúgást látott, és a temető sötétjéből fölvilágló-előmeredő csupasz combokat látta, meg kacarászást látott, aztán egy még nagyobb városon dúródott keresztül, itt szokatlanul sok vére hullott el, mert beleakadt mindenbe, amibe bele lehetett akadni, vagy talán a minden más akadt őbelé, közben teméntelen sírást látott, és teméntelen könnyet látott, egy oszlopsor sötétjén vonaglott át, és a homályból jajgatást és hörgést látott, majd egy téren egy fiatal nő hosszú barna lobogását látta, és meztelen háta rajzát látta a dús kékbe vésett tornyok között, a zavaros víz fölött nyújtózkodó hídon vörös hajú lányt látott, és a vízben is egy széttárt karral hajjal végtagokkal hanyatt fekve elúszó vörös hajú lány meztelen hulláját látta a tavasz kötegei alatt, és látta a falhoz állított embert, aki meleg véres és gőzölgő szívét tartotta a kezében, háttal állt az araszol- gatásának, de tisztán látta a szíve megdobbanásait, az eltépett aorta ijesztően nagy fehér nyílásán át ütemesen a semmibe kilökődő vörös vért, meg a háttal álló arca szürkeségét látta, majd hosszan haladt kagylók és csigák között, melyek fölül valaki elvette a tengert, aztán nagy tornyok közé került, mosókonyha kiirthatatlan szappanszagát látta, panelrengetegek parizerbűzét látta vonszolódásában, borok és pálinkák közé keveredett halkan szivárgó vére, milyen jó, hogy nincs szívem, gondolta, és látta, hogy azt gondolja, milyen jó, hogy a gilisztáknak nincsen szívük, és valami reménykedést látott, és egy végtelenbe elnyúló szeméttelepet, ahol a roncsok és romok között elrejtheti magát és a szégyenét végre, de mielőtt elrejtőzhetett volna, egy mosógép roncsából szimatolva elősündörgött a vakond isten, a giliszta ekkor, hosszú idő után először, mozdulatlanságba dermedt a megismert rettenettől, de a vakond isten nem bántotta őt, csak nézte, nézte mereven, mintha szobor lett volna, puha fényes vastag bundájú szobor, vaksi szemeit látta, melyekkel szigorúan és szeretettelenül nézte őt, nem bántotta, ám mielőtt visszahúzódott volna a mosógéproncs belébe, másodszor is az arcába köpött 23
