Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 8. szám - Szilárdi Béla: A színek bűvöletében
SZILÁRDI BÉLA A színek bűvöletében Amikor a harmincnyolc éves francia festő Paul Cézanne a késő délutáni csendben, miközben szakállár megsimítva egy lépést hátrébb lépett az éppen elkészült képe előtt, még egy pillantást vetett a távolban fénylő hegy, a St.Victoire méltóságteljes domborulataira, szemét hunyorítva megint a kész festményre csendesen maga elé mormolva megjegyezte: végeztem az impresszionistákkal. Ekkor még nem sejtette, hogy az általa elkezdett úton, az őt foglalkoztató problémák megoldásán majd a következő festőnemzedékek egész sora fog munkálkodni. Csak pár évtizednek kell eltelni ahhoz, hogy lelkes fiatalok megértsék, majd magukévá tegyék Cézanne újítását. Nem tudhatta, hogy az akkor nyolcéves Henri Matisse lesz majd az új irány egyik vezéralakja. Vagy Magyarországon, az akkor négyéves kisgyerek, Kernstok Károly lesz az egyike azoknak, akik elsőként tartják magasra az új idő zászlaját. 1877-ben Cézanne követ hajított az impresszionizmus állóvizébe, aminek hullámai, hatásai, országhatárokon túlra terjedtek. Mit is jelentett, a régivel való szakítás? A reneszánsz óta a képzőművészek a térbeli tárgyak síkban való ábrázolását az ún. centrális, vagy klasszikus perspektíva segítségével oldották meg. Mivel a fény egyenes irányban halad - ma már tudjuk, a frontalitásban töredékesen képződik meg - úgy gondolták ez a megfelelő képszerkesztési mód. Egyszóval, vonalak mentén kell látnunk a minket körülvevő világot. Cézanne nem elégedett meg ezzel a magyarázattal. Számára az volt a kérdés: mi történik velünk, miközben a minket körülvevő világra tekintünk? Rájött, hogy a látás nemcsak optikai benyomás, puszta leképzés, de érzelmi töltéssel is rendelkezik. A kettőt egyszerre és nem egymás után érzékeljük. Hosszú éveken keresztül munkálkodott e felismerés képpé formálásán. Egy új festői kifejezés megteremtésén. Módszeresen vizsgálta, hogyan tudja az elemi érintetlenség látszatát árnyalatképzéssel, a tónus nüanszírozásával, a színfoltok átmenetiségének fokozataival ábrázolni. Érzékeire hagyatkozva sejtette, hogy a látás - ma már tudjuk - egy iteráló mozgás következtében valósul meg. Felismerte, hogy a látott kép és az azt látó érzéke közt dialógus keletkezik. Mivel mindkettő önálló tulajdonsággal rendelkezik, nem lehet a festőben megjelenő kép csak tükörmás, hanem a leképzendő tárgy (modell) átalakul, és egy másfajta önmagaként marad jelen. Arra is rájött, hogy a két forma nem egyszerre éri el hatását, hanem egymás után. A képeit vizsgálva elmondható, hogy életműve a tradicionális lét legáltalánosabb törvényeiről szóló tanítás átlépését megvalósító festészet. (A francia filozófus Merleau-Ponty /1908-1961/ Cézanne feljegyzései, képeinek elemzése kapcsán írta: „Azáltal, hogy a test, mint testtel bíró szubjektivitás, megragadja az érzéki minőségeket, intencionálisán rekonstruálja a tárgyat egy mindig is jelen lévő tapasztalati mezőn belül, mely hátteret egy még-nem-tudatosult és még-meg-nem-fogalmazott világ-megragadás határoz meg.”) 75
