Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 8. szám - Papp Tibor: Műhely-forgácsok
elvárom, hogy anyagában a lábjegyzetek mankói nélkül is lehessen közlekedni, azaz értékrendjében ne a másokra hivatkozás legyen a döntő, kívánatos az is, hogy szaktársait megelőzve merjen kiemelni bizonyos szerzőket, hogy egy-egy adott mű értékelésében első legyen, aki felismeri jelentőségét. Ügy érzékelem, hogy az ilyen adottságokkal megáldott irodalomtörténészt szaktársai nem nagyon kedvelik, Bori Imrét, aki felmutatta az ideológiai béklyóba kötöttség idején a XX. század agyonhallgatott, letaglózott, de legmodernebb magyar szerzőit - a század első felét megbolygató avantgárdot: Kassák Lajost, Szentkuthy Miklóst, Határ Győzőt, Újvári Erzsit stb. -, mind a mai napig szégyenlősen a pálya szélére tessékeli a szakma. (Itt jegyzem meg, számomra elfogadhatatlan, hogy egy ilyen nagy munkában valamelyik szerző neve valahányszor előfordul, mindig hibásan legyen leírva: Újvári Erzsi neve rövid u-val kezdődik, még posztmodern környezetben is!) A magyar irodalom történeteiben alig van nyoma, azaz nincs súlya Bori Imre úttörő tevékenységének, holott a címbeli többesszámból az ilyen jellegű szálak felvételére is számíthatnánk, nem csak az irodalmunk történeteibe lábánál fogva berángatott rovásírás fejezetre. Kétségtelen, hogy A magyar irodalom történetei a felvetett problémák mellett újfajta elemzésekre serkentő számos gondolatot vet föl - tagadhatatlan, hogy a részleteket illetően tágítja horizontunkat, s mi több: kiigazítólag hat még avantgárd értékrendünkre is, ha mással nem, hát azzal, hogy a XX. század végén végben menő folyamatokra, ha néha ellenségesen is, de figyelmet fordít. Zárásként azt is megkockáztathatjuk, hogy az időben hozzánk legközelebb eső irodalmi történések vizsgálatában felülmúlja az amerikai példamunkát. Budap est-Párizs, 2008 Műhely-forgácsok 11 HOVATARTOZÁS Mindig debreceninek is éreztem magam, bár nem a Basahalmán belül kötötték el a köldökzsinóromat. Családomban apai ágon göböződtem a cívisvároshoz, odavalósi- nak éreztem magam, akkor is, amikor lemezlakatos szakmunkásként Egerben, Miskolcon vagy éppen Csongrádon robotoltam, meg akkor is, amikor sikerült az ígéret földjén, Párizsban megkapaszkodnom. Ott éltek és haltak meg apai nagyszüleim, pin- durka Komoróczy Katalin nagymamám és szép szál nagypapám, akit mindenki Endre bácsinak tisztelt. Ott élte le élete javát két nagynéném, apám ott volt kisgyerek, s ott, a debreceni egyetemen doktorált (a diplomaátadáson 6 éves fejjel én is jelen voltam). A hovatartozás lényeges eleme, hogy 1946-ban a debreceni Piarista Gimnázium első osztályába írattak be szüleim. Kisdiákként Annuci nagynénéméknél a Csapó utca 50. szám alatt laktam, onnan jártam az árnyas, külsőre inkább kisvárosi hangulatú, de némi szigorúságot sugalló Szent Anna utcai Piariba. Férje Pap (egy p-vel) Imre bácsi, a tiszteletes úr, református lelkész és gimnáziumi tanár volt, aki a Reálban (a későbbi Fazekas Mihály Gimnáziumban) hittant, éneket és latint tanított, amíg a kommunista érában ki nem rúgták. Reggelente, háromnegyed hétkor ő költött fel s rögtön egy 46
