Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 8. szám - Tárnok Zoltán: Bádogfejűek
fal párkányának háromszögében. Aztán felül, meglódítja kezét egy nagy mozdulattal, szikráztatja tükrét a napban. S nézi is a libegő fénykarikát. A kilátszó téglák sarkain ugrál. Hintázik, mint pók a fonálon. Ide-oda pattogó, fehér pingponglabda lesz belőle. Majd villanó jel, fényvonal egy rándítás nyomán. És szentek dicsfénye, amikor megáll a közeli falon. Ignác mester nézi, homlokán a bőr redőbe fut. De már fordul is tükrével a mélység felé, az udvaron heverő lakáskulcsra viszi rá tüzét. Aztán felkapja újra, a második emelet hátsó szögletéig. Rézsűt vág be az ablakon a világosság, pásztázza a konyha töredezett kövét. Felszikrázik a tűzhely szélén, a szobaajtó fényesre szidolozott kilincsén. Sztélék Ignác lázba jön. Furcsa, kaccanó hangot hallat, mintha azt mondaná: „Ez az!” Megmozdul, s félfordulattal már a lépcsőfeljárón csillogtatja a fényét. Megvilágosodnak az ákombákomok, a gyerekrajzok a falon. Ámulva nézi. Fölvonja a szemöldökét, mert mintha maga vetítené ezeket a képeket.- Tiszteletem - biccent most vidáman. A körzeti orvos ér a kilépőre, bőrtáskáját lóbálva.- Tiszteletem, doktor úr - köszön neki még egyszer, s lefordítja tükrét a vak oldalára.- Üdvözlöm, Sztélék bácsi.- Takács nénitől?- Jók vagyunk, Sztélék bácsi? Nem rendetlenkedünk?- Én, doktor úr? Ügy ismer?- Hát csak vigyázzon is.- Az biztos, doktor úr. Arra mérget vehet. Amiatt aztán ne fájjon a feje! Az orvos csak mutatóujját emeli halántékához, s már el is tűnik Ignác lábai alatt. O pedig újra a mélybe néz, homloka a rácson. Mintha kiürült volna a ház. Az árnyék is beljebb húzódott az udvar kövezetén, akár egy fekete, nagy bogár.- Tudasd velünk, hogyha éjfélig óhajtasz keverni, majd várunk! János ingerült hangja, már az előző mondat közben. Csak most pillantjuk meg a három kártyázó férfit, a negyedik emeleten vannak, éppen Ignác feje fölött. A konyhaajtó kicsit nyitva, a berendezésből csupán a viaszosvászonnal borított asztalt látni. Bentről rádió szól. János, harminchét-harmincnyolc éves munkás, gyors beszédű, háttal ül nekünk, a másik kettőnek is inkább csak a hangját hallani.- Ne dühöngj, Jánoskám - mondja Géza, János valamivel idősebb munkatársa, és abbahagyja a keverést.- Kezd elfogyni a cérnám.- Töltök magának is - mondja Jánosnak Géza barátja, közülük a legfiatalabb.- Még szép - feleli János, hanyagul Géza felé dobva egy pénzdarabot. - Hozzáfognál végre az osztáshoz? Áhítattal várjuk.- Azt elhiszem - dünnyögi magában Ignác. - Az a fő. A te rohadt áhítatod a legfőbb, anélkül nincs is játék.- Ügy van, a forintot ide! Én is gyűjtöm. Felveszik a lapokat.- Mondjon egy színt, János.- Nem mondok.- Mondjon már, ne legyen gálád. 7
