Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7. szám - Galambos István: A történetírás és történelemtanítás dilemmái
Jelenkori, a modern társadalom szelleméből fakadó elvárásokat visszavetíteni korábbi korszakokra vagy más fejlődési utat bejáró társadalmakra véleményem szerint mindig hamis képhez vezet. Egy társadalmat pusztán azért értéktelenebbnek minősíteni, mivel kormányzati formája vagy kultúrája nem hasonló a mienkéhez vagy éppen a fejlődés csúcspontjának tartott proletárdiktatúrához, valójában tehát helytelen kérdésfeltevésből fakad. Ugyanakkor épp ilyen helytelen, amit a mai liberális történelemtanításban egyre gyakrabban tapasztalhatunk, ha a proletárdiktatúrát egyszerűen csak kicseréljük a demokrácia szóra, ugyanis rossz kérdésre csak rossz válasz adható. Ennek ellenére természetesen beszélhetünk az egyes társadalmak, civilizációk technikai fejlettségéről, katonai jártasságáról vagy az intézmény- rendszerük hatékonyságáról, ebben az értelemben létezhetnek fejlett, kevésbé fejlett vagy akár a fejlődés korai szakaszában lévő, primitív társadalmak is. A szovjet megszállás napjait idéző szemléletet tükröző és a párttörténészek hagyományait követő, elfogult történeti munkák várhatóan még évtizedekig közforgalomban lesznek, ám napjainkban már módunkban áll - megvetés kiváltása és egyéb következmények nélkül - visszanyúlnunk a két világháború között készült munkákra és számos korszerű munka is rendelkezésünkre áll. Jelenkori dilemmáinkkal is szembesülünk, miközben a Tanácsköztársaság helyét keressük Magyar- ország történetében és valamiféle értékelését kívánjuk adni az eseményeknek.9 Azt gondolhatnánk, hogy az állampárt 1956-ot érintő hazugságaival, nyilasokat vizionáló propagandájával nem érdemes vagy nem szükséges manapság, a XXL században különösképpen foglalkoznunk, holott ez korántsem igaz. Az 1956-os események Kádár-rezsim által megformált képét, amely hazugságokra és hamisításokra támaszkodott, a magyar társadalomnak, a történetírásnak és a történelem- tanításnak nem is olyan könnyű meghaladnia. Elég arra gondolnunk, nemrégen még akadt olyan országgyűlési képviselő, aki szerint 56 ellenforradalom volt, amikor nyilas bandák grasszáltak az utcán, ártatlan párttagokat és zsidókat gyilkolgat- va.10 A kádári propaganda termékeiként megszületett történeti munkák még akkor is, ha tényszerűen közölték a történéseket, azok minősítése, magyarázata, a résztvevők motivációinak indoklása és a következtetések tekintetében nem szakadtak el a diktatúra által kreált koncepciótól, sőt ellenkezőleg, a tényanyaggal szemben is annak igazolására törekedtek. Fontos megértenünk, az 1956-os eseményekkel kapcsolatban jelenleg sem a pártfunkcionáriusoknak, a - Brusznyai Árpád, a Veszprém Megyei Forradalmi Tanács elnökének szavait idézve - „gyilkosoknak”11 kell igazolniuk tetteiket, nem az ő szavaikat, bizonyítékaikat tekintik sokan alapvetően megkérdőjelezhetőnek, hamisnak, hanem a forradalmároknak és szabadságharcosoknak - vagy a történeti igazságot fontosnak tartó kutatónak - kell bebizonyítani, hogy az ellenük felhozott vádak koholtak. Érdekes vonása ez a hazai történetírásnak, hiszen egy olyan korszakban keletkezett jegyzőkönyveket, vallomásokat, ítéleteket tekint mindaddig teljesen hitelesnek, amíg be nem bizonyítják az ellenkezőjét, amelyről többször megállapította már, hogy mindezeket tudatosan, a változó koncepcióknak megfelelően hamisították. A köztörvényes bűnözőként elítélt és kivégzett Tóth Ilona orvostanhallgató ártatlanságát, aki a vádban foglalt gyilkosságot ott, akkor és úgy nyilvánvalóan nem követhette el, ahogy ezt M. Kiss Sándor és Kiss Réka A csalogány elszállt című könyvükben bebizonyították, ám akadt szerző, aki - mivel a bizonyítékokkal már nem nagyon lehetett vitatkozni 93
