Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7. szám - Kulin Ferenc: A magyar-német kapcsolatok a rendszerváltozás folyamatában
pai térnyerésére” hivatkozva ítéli „elavultnak” Boross Péter tradicionalizmusát, belügyminiszterünk pedig - ahogyan maga Antall József, s az MDF történészpolitikusai is - éppen „az erősödő amerikai-liebrális eszmék” hódítása ellenében keres követhető mintát a magyar sajátosságokat és érdekeket minden körülmények között óvni akaró államférfiakra és nemzeti elkötelezettségű szakpolitikusokra hivatkozva. A nagykövet nem mondja ki, de magunk - számos szóbeli információ és írott forrás alapján - megnevezhetjük a Boross Péter által „példaként állított” „két világháború közötti politikusok egyik-másikát”: Bethlen Istvánról, Teleki Pálról és Klebelsberg Kúnóról eshetett szó kettejük beszélgetésében. Azokról a politikusokról tehát, akik az újkori magyar történelem legsúlyosabb katasztrófája - Trianon - után kísérelték meg összeegyeztetni a reálpolitika művészetének és a nemzeti érdekérvényesítés ethoszának követelményeit. A nemzedékek közötti feszültségek vezethetnek súlyos konfliktusokhoz, esetenként társadalmi kataklizmákhoz is, de megtörténhet, hogy egy érintkezési hiba következtében keletkező rövidzárlat teszi működésképtelenné a kapcsolatukat. Esetünkben ez utóbbiról van szó. Az adott feladathoz - a német-magyar viszony ápolásához - kétféle attitűddel közelítő politikai észjárás képviselői között nem jöhetett létre az értékrend, s egy jövőkép azonosságára alapozott stratégia, s ezért közös akciójuk csak konkrét, alkalmi programok megvalósítására - „a gazdaságipénzügyi együttműködés szorgalmazása mellett a rendőri együttműködésre”52 - irányulhatott, miközben a két ország kapcsolataiban kínálkozó különleges, nagy távlatú lehetőségek valóban kiaknázatlanok maradnak. Ha tekintetbe vesszük, hogy a nagykövet szemében „elavultnak” minősülő ’eszmeiségnek’ az a kontinentális civilizációs modell volt az ihletője, amely több évszázadon át német kulturális hatások révén vált sajátosan magyar tradícióvá, s ha mérlegeljük az „amerikai-liberális eszmék” európai térnyerésének a harmadik évezred első évtizedében kibontakozó, súlyos rendszerválsághoz vezető következményeit, fel kell vetnünk a kérdést: vajon valóban elavult-e az a tradíció, amelyet a neoliberális doktrínák hatalma - ideig-óráig - maga alá gyűrt, vajon nem azok a német minták kínálnak-e nagyobb távlatokat Magyarország számára, amelyek századokon át követhetőnek, integrálhatónak bizonyultak?! Amikor az MDF vezető politikusai Bethlen István, Teleki Pál és Klebelsberg teljesítményét dicsérték, nyilvánvalóan nem a harmadik birodalomhoz való kényszerű alkalmazkodás képességét tekintették elsajátítandó- nak, hanem annak a fajta rendnek és a szakszerűségnek az egész közéletet átható ideáját, amely a közigazgatás professzionalizmusától az oktatási rendszer organikus koncepcióján át a kultúra finanszírozásának fenntartható modelljéig a modern, autonóm nemzetállam működésének minden mozzanatában tetten érhető volt. Antall József azért fordult bizalommal és tisztelettel Kohl kancellár felé, mert benne látta a garanciáját annak, hogy a rendszert váltó Magyarország európai integrációja folytatása lehet annak a fejlődésnek, amelynek addigi legnagyobb eredményét - minden ellentmondásával együtt - a két világháború között értük el. Összegezésképpen elmondható: több mint húsz év távlatából nem az a kérdés tűnik talányosnak, hogy miért szalasztottunk el egy nagy lehetőséget, hanem, hogy miért nem látszottak Bonnból a mindkét ország szempontjából kívánatos áttörés akadályai! Az a mediátorszerep, amit nagykövetünk magára vállalt, s amit a legújabbkori magyar diplomácia történetében páratlannak mondható odaadással 63
