Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 7. szám - Csák Gyula: Háttér (Önéletrajzi részlet 11.)

- Nézze! - mutattam fel a tolmácsnőnek, és elmondtam, hogy mit láthat a képen. Zavartan nevetgéltünk, mert nem talált meg a sok nullásra nyírt fejű gyerek között.

Nem segítettem neki, mert nem is szerettem volna, ha felismer. Anyám kreációja volt az oldalt elválasztott frizurám és ő erőltette, hogy az általa vásárolt, vagy uraktól kapott rövidnadrágba, térdzokniba és csatos cipőbe öltözötten menjek az iskola évzáró ünnepségére. O nem tudott ott lenni, de ezeket előírta. Szívesebben mentem volna mezítláb és jellegzetesen paraszt holmikban, miként a többség.

Azzal a többséggel még egy évig jártam iskolába. Következő évben Pestre vitt anyám, ott kezdtem az első polgárit, a többit Püspökladányban folytattam.

Alaposabban tanulmányozva a képet, emlékezni kezdtem, hogy rajtam kívül ki mindenki maradt még az osztályban. Egyszerűbb volt azonban azt kideríteni: kik nem maradtak.

Megmutattam a tolmácsnőnek a tízéves Szilárd Zoltánt, az ezredes úr fiát, az ádagosnál nagyobb termetű, nagyfejű gyereket, aki a csoportkép közepén ülő tanító úr balján bámul a fényképész bácsira. Az ő bal oldalán angyalarcú, zsinóros ruhába öltözött kisfiú, a református iskolák igazgatójának, Molnár Gusztávnak a gyermeke. A tanító úr jobb oldalán rossz tartású, kövér, borzas, fekete fiú, magunk között - és nyilván otthon is - úgy ismert, hogy Puci. Apja ügyvéd.

Ok hárman utoljára voltak együtt láthatók ezzel a társasággal. A következő tanévben gimnáziumba mentek Debrecenbe, Karcagra, vagy Kisújszállásra.

Hozzájuk hasonlóan csak nyaranta lehetett otthon látni a helyi értelmiségi családok többi leszármazottját is.

A két világháború között, az én kisiskolás korom idején még részben létezett az íratlan törvény, amely szerint a paraszt nem léphet ki egzisztenciájából. Növekedett azonban azoknak a száma, akik anyámhoz hasonlóan reménytelennek látták a paraszti jövendőt, menekülni akartak belőle, de gyerekeiket feltédenül menekíteni próbálták. Legalább altisztnek, hivatali szolgának, csendőrnek, rendőrnek, vasutasnak, postásnak, szakmákat tanuló inasnak adták, mintsem a gyötrelmes paraszti ínségben maradjon.

Még azok a parasztok is elküldték tanulni gyerekeiket, akiknek volt mit aprítani a tejbe. Állandó cselédeket, vagy alkalmi szolgákat fogadtak, hogy saját gyerekeik mentesülhessenek a parasztizálástól, és iskolázott úrfélékké lehessenek.

A helybeli kereskedők, iparosok is törekedtek, hogy taníttassák gyerekeiket.

Szegényparaszti sorban élő gyerekek azonban már csak kivételes esetekben kerülhettek magasabb fokozatú iskolába.

Én a kivételek egyike voltam. Kitartó házalás, megannyi keserves prorogáció után elérte anyám, hogy a református egyház úgynevezett tehetségmentő akciója révén az 1941-es tanévben bejuthattam a budapesti, Rottenbiller utcai polgáriba.

Protekcióval kúsztam tehát előbbre, de a lényeg, hogy rangosabb lettem a fényképen látható, parasztnak maradt, volt elemista társaimnál.

Ez a felismerés megfelelő helyet kapott formálódó tudatvilágomban.

Második polgárista korom idején, a pesti első év után, például úgy kezdődött egy téli reggelem, amint a többi, hasonlóan paraszti környezetben élő gyereké.

Alig világosodott, amikor nagyapámmal együtt felkeltem, és buzgólkodni kezdtem a jószágok, meg a ház körül.

11