Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 7. szám - Csák Gyula: Háttér (Önéletrajzi részlet 11.)

Ismeretségünk első perce óta most fordult elő, hogy ilyen hosszan beszélt saját gondolatai prókátoraként.

Beláttam, hogy a legjobb megoldást választotta, amikor láthatóan eltussolni szándékozott minden akut izgalmat, amit csókos merényletem kiválthatott az autó belsejében.

S ráadásul ezt olyan tapintattal tette, mintha ügyelni akart volna, hogy meg ne bántódjak.

Ennek a fényében mindinkább gyarlónak, otrombának ítéltem iménti produkciómat. Flagelláns hangulat áradt szét idegeimben. Ilyenkor egész életemre visz- szamenőlegesen gyűlölni tudtam tette-vetteimbe szövődött ostobaságaimat, amelyek túlnyomó része magatartásbeli hibákban gyökerezett.

Mélylélektannal foglalkozó szakemberek bizonyára megannyi magyarázatát adják az enyémhez hasonló viselkedésnek. A magam fejétől csak odáig jutottam el, hogy hiányos volt a neveltetésem, vagy pontosabban mondva: a nevelődésem. Nem bizonyult igaznak esetemben a tolmácsnő által idézett angol aranymondás, amely szerint „nurture is stronger than nature”.

Az igazság pelyhe feltétlenül ott rejtezik ebben a megállapításban, főként, ha tekintetbe vesszük a kificamodott körülményeket, amelyek gyerekkoromban öveztek.

Bűn lenne tagadnom, hogy emberi tudatra ébredésem első perceitől mesebeli szépségű szeretetbe bugyoláltan éltem nagyszüleim szűkebb családjában.

Ámde ők mégsem édesszülők voltak. Sőt, szokatlannak tetszett, hogy mégis édesszülőkként neveltek. A rokonság felnőtt tagjai közül azok, akik érdekük ellen valóként fogták fel világra érkezésemet, elő is rukkoltak vele időnként, mondván, hogy én tévedésből ülök az asztalnál, nem saját helyemen fekszem az ágyamban, nem az enyém a ruha, amit viselek. Ajánlották, hogy ezt jól véssem a fejembe.

Apámmal társalogtam olykor titkon és kérleltem, hogy ne takarja el az arcát, és beszéljen hozzám, hadd halljam a hangját, de hát ötéves korom tájékán már gyanítottam, hogy ha eddig nem mutatkozott, ezután sem jön elő.

Anyám is csak időnként jelent meg pár napra az életemben, és ez alatt rendszerint felkavarta a körülöttem kialakult rendet és összekuszálta a bennem alakuló értelmet. O is affélét mondott, hogy nem természetes az állapotom, hanem csak ideiglenes, mert ő elvisz innen, mielőtt végképpen paraszttá válók. Tervei vannak velem. Nagy küzdelmet folytat, hogy kiszakítson abból a paraszti világból, amiből ő is kimenekült annak idején. Azt akarja, hogy tanult ember legyen belőlem.

Tízéves koromban, a negyedik elemi elvégzése után meg is próbálkozott vele anyám, hogy polgári iskolába írasson, de abban az évben még nem sikerült a terve.

Nem lettem ettől szomorú, mert nem egészen értettem, hogy miféle vágyakozása van anyámnak a tanult-emberség iránt, hiszen jó tanuló voltam az iskolában is, meg szorgalmasan tanultam a mindennapokban is azt, hogy miképpen kell jó parasztnak lenni.

És az a tudás, amit az idősebbek adtak tovább, lenyűgözően széles körűnek tetszett számomra. Tanúja és tanulója lehettem a természet erői ellen és a termelés növeléséért végzett, általános szellemi erőfeszítéseknek. Megleshettem és próbálgathattam a különféle ipari szakmák kontár utánzását. Bepillanthattam a leginkább megfigyelésekből és tapasztalatokból összetevődő jelek és jelentések paraszti tudományába, azaz: a kuruzslás mesterségébe.

2