Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 6. szám - Pósa Zoltán: Úgy kell magának, miért nem vágta szájon?

Számol, összejön havonta harminc-negyven is, anyám, ez aztán pénz. Ennél többet csak akkor látott együtt, amikor eladta a két Kocsinak a szekeresi házat. Haragudott rájuk eddig, amiért belevitték ebbe a pesti dologba, meg úgy is érezte, a kis Kocsinak kötelessége lett volna tartani a helyet... Ha nem jönnek abba a szörnyű csúnya faluba, ahol még egy rendes utca sincs, még a templom is a faluszélen van, nincs a sötét lakás, nincs a kárpitossegéd. Valahogy elvoltak akkor is, azért enni mindig volt mit. Ha elfogytak a tyúkok is, este kilopakodott a még meglévő téesz földjére, s hozott ezt-azt, káposztát, tengerit, répát. Az éjjeliőrt ismerte, tudta, hogy ha nem viszi túlzásba, behunyja a szemit. Mindenkinek jobb, ha nyugalom van a faluban. Terus anyjához hathetente leutaztak Halápra, jól felpakoltak hazaiból. Éhen ott sohasem maradtak. Most viszont haragszik rá az anyósa, amiért eladták a rendes házukat, felköltöztek arra a nyomortanyára és földönfutót csinált a lányából. - De jó, hogy szegény apád ezt nem érte meg, most halna bele nyomban. No persze, ha túlélte volna egyáltalán, hogy hozzámentél ehhez a kapakerülő éhenkórászhoz. Józsinak rosszul esett, hogy az anyósa soha néven nem nevezte volna, csak morgott valamit feléje, amikor megérkeztek. De ebben is volt valami jó, legalább hagyta, hogy végigaludj a azt a két-három napot a sívó homok menti pirostetős nagy gunyhóban, mit gunyhó, valóságos kúria. Tény, takaros kis ház, tyúk, kacsa, liba, disznó, hátul jó nagy kert. Még mindig maga látja el hetvenéves létire. Terus mostanában azzal zsarolta, amíg a segéddel össze nem feküdt, hogy - ha van munka, ha nincs munka, nem érdekel. Én nem bánom, ha lopod is a pénzt, de legyék, vagy hazamegyek végleg anyámhoz.

Amióta ahhoz a girhes, csupa lyuk képű, fehér micisapkás alakhoz dörgölődzik, nem ő a gazda ugyan, de nincs veszekedés sem legalább. S amióta csak kétnaponta jár haza és pénzt is hoz a házhoz, Terus valamivel szívesebb. Kerül az asztalra húsleves is. Aztán hogy most mit csinál... Ettől azért eléggé odavan. Arra nem tudja rászánni magát, hogy éjjel bekopogjon a kancsal, formás úriforma, tiri-tarkaszoknyás Nata ablakán, pedig az ura sem bánja, ha rendesen megfizetik. Nevet rá hívón, mutogatja pucér mellét az udvaron. S bár amikor hazatér, az első napot teljes egészében átalussza, már háromszor magához nyúlt. Kétszer Terus fehér fenekét, egyszer Nata körte alakú mellét képzelte maga elé közben. Inkább jól beiszik, akkor nem is gondol rá. Legutóbb, még a második munkanapja elején a reggeli szükségelés után kicsit többet hörpölt a kelleténél, imbolygóit. A váltótárs betért hozzá, észre is vette és megsúgta: ezt azért nem kéne. Ha ennyire látszik magán az ital, munka közben inkább dugjon a korcsmáros zsebébe százötven forintot a szarásért, és ne kérjen semmit. Néha-néha a munkavezető is idenézeget. Ha lejárt az ideje, az persze más.- Neked szólok - böki oldalba a villamos zöttyenésével egy ütemben a barnaképű. Csorba farkasmosolya alól idegenszerűen löki elő a szavakat. Vékony, szíjas. - Na. Megiszunk egy felest, testvér - öleli át.

Józsi félrelép. Hagyjál engem.- Ha nem, akkor tán megversz néz rá csúnyán, kihívó, nyálas röhögéssel. - Láttad este Kokót a tévében, hogy püfölte laposra azt a dél-amerikait? Vigyáz, én is bunyós voltam, szólj, ha szólózni akarsz.- Én ezt nem mondtam - feleli Józsi. Összeszedi magát, egyre erősebben jön föl valami ecetes íz a garatján. Hogy néz ez a szemét, azt hiszi, én is olyan vagyok, mint ő. - Munkába megyek, nem iszok és nem is ismerjük egymást. Hagyjál békességben, én sem bántottalak.

69