Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Szelestei N. László: Berzsenyi Dániel Fohászkodása
kimondásában magára maradva. Csak a hatodik strófából hiányzik a Te! Az ötödik strófában a vers korábbi változatában Atyám! szó állt a dicső! helyén. Nem általános irányba vitte el a verset itt Berzsenyi, hanem az alaphangra, a himnikus dicsőítésre történik találóbb szóval ráerősítés. Hiszen még nem Isten irgalmáról, szeretetéről van szó, hanem annak mindenek fölötti hatalmáról. Csak az utolsó strófában jelenik meg a Te védő keze, gyámolító szeretete. A felsorolt egységesítő jegyek a köznapitól eltérő nyelvi alakzatok. így egybeesnek a költő lét-problémájának megoldásával. Ezen egybeesés teszi művészileg hitelessé a verset. Az Én a Te-hez való fölemelkedésében, a benne való hitben találja meg létezése értelmét. Ahogy a harmatcsepp, virágszál részévé vált a mindenség-zenének, úgy az Ember is, megtorpanásaival és halálával együtt ugyanazon folyam része. A mindenséggel együtt az emberközeli harmatcsepp, virágszál ugyanannak a megszólítottnak dicsőségét, „keze munkáját” dicsőíti, mint akinek keze oltalmazón védelmezi halálában az Embert. Az Én a fönt-höz, Istenhez emelkedik föl, aki az egész versre ráborul, aki ugyanúgy ott áll a vers fölött, mint a világot rontó s teremtő isteni szemöldök a világ fölött. Maga a kapcsolat, mint minden személyhez fűződő kapcsolat, hiten alapul. A vers a hinni tudónak bizton-ságot sugall, az elindulás fontosságára figyelmeztet, az addig... [a halálig] jobb s nemesb lelkeknek útján való járásra, földi életében rendeltetésének betöltésére. * * ■* Vajon a Fohászkodásba épülő személyes hang Berzsenyi (vagy kora) találmánya, vagy a keresztény költészetben, himnuszokban is előforduló építkezési módszer? Martinkó András szerint a himnuszokban „a személyes én nem lép be az istenember viszonyba, hanem az ember beszél általában...” Ilyen „barokk himnusz” szerinte a Fohászkodás első négy strófája. Ha nincs hagyománya a himnuszokban és hozzá közel álló vallásos költészetben a személyes hangnak, akkor egyértelmű Martinkó további véleményének érvényessége is. Eszerint a Fohászkodás első négy strófáját 18. századi himnuszként, a másodikat 19. századi elégiaként értelmezhetjük. „Az európai 19. század (s vele a romantika) legnagyobb poétikai hozománya az én, a személyesség s az ezekkel történő személyes kisajátítás, egyéni élményalkotás.” Berzsenyi az első rész istenét „személyes élménytartalommá tette, lecsökkentette az isten-ember távolságot a ’közveden érintkezésig’”. Kazinczy Ferenc szerint a Fohászkodás „messze alatta van a tárgynak”. A korban mindazon irodalmi termékeket, amelyek a vallással kapcsolatosak és értelmen túlmutatóak, szinte máig hatóan kizárták az irodalom köréből. De vajon meddig marad sajátja irodalmi értékelésünknek ez a téma miatti kirekesztés? Másrészt, tényleg arról lenne szó, hogy „egy vidéki kisnemes poéta a felvilágosodott barokkklasszikus himnusztól szervesen, törés nélkül teszi meg művével az utat a modern, személyes líra egyik kifejezésformájáig”,10 vagy mások is jártak ezen az úton, s nemcsak az imádságokban, könyörgésekben, zsoltárokban és planctusokban11 volt jelen a személyes hang, hanem a himnuszokban és egyéb vallásos költeményekben is? Nehéz elképzelni őszinte vallásos költeményt személyesség nélkül. Táplálkozhatott-e európai vagy hazai hagyományokból (is) Berzsenyi? 55
