Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 6. szám - Kulin Ferenc: Párhuzamok és ellenpontok Liszt Ferenc és Arany János pályafordulóján

1839-ben a pesti árvíz után a hazájába látogató világhírű pianistában Vörösmarty - ódái szárnyalású költeményével - a „hű rokont” köszönti, húsz évvel később - A cigányzenéről írott, kétségtelenül súlyos tévedéseket tartalmazó könyvének megjelenése után - még Jókai is kitagadja az akkor már zeneszerzőként is európai hírű művészt a nemzet szellemi közösségéből. Liszt magyarságának, nemzeti elkötelezettségének kétségbe vonása különösen abszurdnak minősíthető, ha tekintetbe vesszük, hogy míg a virtuóz zongorista 1839-es vallomásai csak hazafiúi szándék- nyilatkozatoknak tekinthetők, a cigányzenéről szóló könyv írója zeneszerzőként már maga mögött tudhatja a magyar kultúrával és a nemzeti sorskérdésekkel való azonosulásának művészi dokumentumait: a Magyaros stílusú hősi indulót (1840) Unga- ria Cantátát (1848), a Les Preludest a Héroide funébret, azaz Hősi siratót (1849) első tizenöt Magyar rapszódiát (1851-1853), a Funeraillest (1849), a Hungáriát (1854), az Esztergomi misét (1855), a Hunok harcát (1857) a Magyar történelmi arcképeket (Széchenyi, Deák, Teleky László, Eötvös József, Vörösmarty, Petőfi, Mosonyi Mihály zenei portréit!), a Szent Erzsébet oratóriumot (1855). Azokat a műveket, amelyekre utalva Bartók ezt mondhatta: „a modern magyar zene Liszttel kezdődött”.

Hogyan lehetséges, hogy a nyelvi közösségen való kívülállása miatt vonták kétségbe ugyanannak az embernek a nemzeti elkötelezettségét, akiről húsz évvel korában is tudván tudták, hogy egyetlen szót sem beszél magyarul? Miért írta, miért írhatta le Jókai ezeket a sorokat a Liszt Ferenchez c. versében: „Mit tudod Te, mi egy nemzet kincse,/ Hogy mik annak ősi szentéi?/Te, ki anyád édes drága nyelvén/ Egy igét ki nem tudsz ejteni!” - Vajon csak téved Jókai, avagy szándékosan csúsztat, amikor azt sugallja, hogy Lisztnek magyar volt az anyanyelve, amit azután elfelejtett? Talán mindegy is, hogy miért tette. Nem a szubjektív oka, hanem a mélyebb - ha tetszik: eszme- és tudattörténeti háttere, illetőleg társadalomlélektani - indítéka teszi érthetővé a tényt, hogy valótlanságot állít. A Liszt magyarságáról szóló évszázados polémiáról semmi érdemlegeset nem mondhatunk, amíg ezt a hátteret és ezt az indítékot közelebbi vizsgálódás tárgyává nem tesszük. Akkor sem mellőzhető ez, ha tiszteletben tartjuk Bartók álláspontját, aki akadémiai székfoglalójában lezárha- tónak vélte a vitát. Nem vitathatjuk érvelését, mely szerint az utókornak feltétel nélkül el kell fogadnia a legilletékesebbnek, magának Lisztnek a vallomásait, ám ha ez az érv megkerülhetetlen is, mégsem kielégítő. Bartók véleménye azok felfogását is igazolja, akik - míg Arany magyarságélményét alternatíva nélküli, organikus, tősgyökeres lelki képződménynek tartották - Liszt nemzettudatában az identitásválasztás szabadságával élő autonóm individuum szuverén döntését látták. Holott Liszt éppúgy nem választotta, hanem vállalta magyarságát, miként Arany, még ha annak a tudattörténeti és kultúra-szociológiai képződménynek, amit a magyarság XDC század eleji fogalma fejezett ki, lényegesen másfajta tartalmai váltak is személyiség- formáló tényezőkké a Bihar vármegyei hajdú-város magyar ajkú közösségében, mint egy burgenlandi falu német nyelvű polgárainak szocializációja során.

Liszt magyarság-élménye is tanúsítja, hogy a XVIIi-XIX. század fordulóján az ún. hungarus-identitás - S. Varga Pál tudattörténeti tipológiáját kölcsönözve: az ’államközösségi’ nemzettudat - pszichológiai értelemben semmivel sem volt gyökér- telenebb, mint a nyolc évszázadnyi hagyományt maga mögött tudó nemesség ’eredetközösségi’, illetőleg a romantika szelével érkező, s viharos gyorsasággal meghonosodó ’hagyományközösségi’ (értsd: nyelvi alapú) nemzettudat. S ha meg53