Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 6. szám - Tárnok Zoltán: Kereszt a falon

Rövid időre egy kisiparossal is összejöttem. Olyan csúnya volt szegény, hogy még egy félvak oroszlán se ette volna meg. De én reménytelen eset vagyok, mindig azt keresem, hogy mivel kötődhetek. Es nemet mondani sem tudok elég simán. Egyedül csak őt nem sajnáltam végül lepattogtatni. A fukarsága volt az ok, attól kezdtem el igazán szikrázni. Jól menő fröccsöntőműhelyt vitt, de hiába volt annyi pénze, mint a pelyva, csak azokba a szemét kajáldákba járt enni, a Elálló büfébe, ide a Népszínház utca sarkára, meg a Lordok házába, a Móricz Zsigmond körtérre, mikor hova, és csak az üres tökfőzelék volt neki a menü, vagy valami kis leves. A nagy pénzzel nem volt gondja, azt fizette, mint a katonatiszt, a nappali kísérgetésének számláját is busásan, gond nélkül kiegyenlítette, az aprót viszont piszokul a fogához verte, azt sehogy sem akaródzott neki kipengetni. Amikor először tapasztaltam ezt nála, még szórakoztatott is a dolog. Sose felejtem el, beültünk a Rózsa presszóba, rendelt egy üveg sört kettőnknek, és máris felugrott azzal, hogy erős hólyagnyomása van, de még ugyanazzal a lendülettel vissza is ült, mondván, hogy nem is olyan sürgős, tévedett. Erre én kicsit jobb szögbe hajolok, és látom, hogy ott ül a vécés néni az összecsukható tábori székén az ajtó előtt, az ő aprópénzes tálcája riaszthatta úgy vissza! Jó ideig a szavát se lehetett venni, csak a hártyákat harapdálta a szája szélén. Aztán egyszer csak felállt a vécés néni, hóna alá fogta az összecsukható székét, és ment a kijárat felé. Erre ő megint óriási lendülettel nekilódult, de két-há- rom lépés után újra csak visszafordult, merthogy nem is érti, mennyire hullámzik, de elmúlt már az ingere. Majdnem fel- nyihogtam, mert csak váltás történt, ott gubbasztott már a másik néni a vécéajtó előtt! Mondom, ez félig-meddig még szórakoztatott is, a kaput egy ezutáni eset tette be. Kicsalt egyszer az ügetőre, legyek vele addig is, én meg csak úgy játékból, a szűz kezemmel bejelöltem neki két lovat, fel is tette ezekre a tétjét, és nyert velük egy kalap pénzt. Kint az utcán pedig mindjárt belebodottunk egy fehér bottal kolduló szerencsétlenbe. En a kisiparosom elé nyújtottam a tenyeremet, és azt mondtam: „Adj egy százast.” „Miért?” „Mert a vakokat tiszta szívemből sajnálom.” „Nem elég neki öt forint?” Ezt még lenyeltem valahogy. Odébb aztán, egy cukrászda előtt közöltem vele, hogy szívesen elnyalnék egy fagylaltot. Erre nagy kínlódva, miután tudtomra adta, hogy ő azt nem szereti, ezért kint marad, kiguberált a tenyerembe éppen egy gombóc ára aprót. Azt az egy árva puncsgombócot én aztán a cukrászdából kijövet szó nélkül a képébe csaptam, folyt le a nyakán a ragacs, még az ingére, a galambszürke öltönyére is rácsorgott. Akkor már mindent értett, ilyen elcsúfítva is kö19

Gál lózsef