Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 6. szám - Tárnok Zoltán: Kereszt a falon
nem volt semmi ellenvetésük, aztán amikor már ténylegesen is tejelni kellett, jöttek a különféle hátrálások. Hogy hány gyerekük van meg mennyi banki tartozásuk! Emlékszem, az egyik azzal próbált hülyíteni, hogy ő lelencgyerek, annyi sze- retetet sem kapott, mint egy csótány, legalább én tegyek jót vele, számítsam meg olcsóbban. Ilyenkor mindig bekeményítettem, nem engedhettem, hogy baleknak nézzenek. „Nincs ingyen szolgáltatás, de még alkudozás sem, pláne utólag.” Erre még neki nem tetszett valami, ordibálni kezdett velem, úgy elborította a vér az agyát. Már kis híján bekapott. „Kösz, hogy kinn hagytál” - mondtam neki halálos nyugalommal, de ezt nyilván nem értette, hiszen még tett is egy harciaskodó mozdulatot felém. „Verekedni akarsz? Meg lehet próbálni.” Ettől a magabiztosságomtól persze már begyulladt, mert velem még, gondolhatta, el tudna bánni, de mit tudhatja, mi van a falak mögött! Úgyhogy inkább nem kockáztatott. Jól van, kajáld meg a pénzedet” - mondta, és levágta a teljes összeget az asztalra. De most már, hogy nyeregben érezhettem magam, nem értem be ennyivel, kedvem támadt még egy kicsit megfingatni. „Nincs jól, kezet emeltél egy nőre. Kérj bocsánatot!” „Nem elég neked az, hogy kiegyenlítettem a számlát? Rendben, akkor bocs, bocsánat!” Csórikám nem tudhatta, hogy nincs semmi titkos eszköz a kezemben. Mert az, hogy valaki mégsem fizet, eleve bele van kalkulálva, akkor úgy jártam. Volt egy másik, az szárazon szeretett elhajókázni. Neki csak simogatni kellett a zacskóját. Azt mindig már a legelején, a miheztartás végett, kikötöttem, hogy én ké- jencképzést nem vállalok, de rajta valahogy megesett a szívem, olyan rimánkodó- san nézett rám. Ha csak így tud az öröméhez jutni, gondoltam, hadd érezze farokkirálynak magát! De amikor egyszer, persze valószínűleg csupa sajnálatból, azt találta mondani, hogy nem lehet jó nekem, több dákót kell fognom, mint kilincset, elzavartam a jó francba. Nem hagytam, hogy így fogják föl! Amiért én, ez tény és való, nem ragaszkodom a nagy érzéshez, elég, ha az illető tetszik nekem, és akkor már össze tudok bújni vele, azért még voltak nálam határok! Mert ha például valaki azzal jött, hogy hozzam magammal a fiúmat is, mivelhogy ő mind a két nemre rá van gerjedve, neki csak úgy jó, ha elöl vőlegény lehet, hátul meg menyasszony, azt mindig elhárítottam. Szóval mondom, ez a nagy sajnálkozása végképp bedörrentette nálam a kaput. Én ugyanis megvagyok, csak ne akarjon engem semmilyen ezermester összerakni! Pedig őrülten odavolt értem, nyalta még a lábujjam közét is. Teljesen be volt zsongva. Azt hitte, a saját lakásomban vagyunk, felpattant az ágyról, utána meg levetette magát a földre, csókolta a padlót, a szőnyeget, a lámpaernyőt, a falat: „Ez is Veronika, ez is, ez is!” De hiába tornázott még később is annyira, nem mentem el vele többé. A harmadiknak pedig a francos nagy türelmével meg a rendíthetetlen pontosságával vitt a sírba. Ha például nyaralni készült, már négy-öt nappal az indulás előtt lecipelte az összes cuccát a kocsijához. Egy egész délutánja ráment, míg a csomagtartón kívül is minden létező helyre betuszkolt valamit, a legkülönfélébb fortélyokkal. Aztán az egészet, úgy, ahogy van, vissza a lakásába! „Ez mire volt jó?” - kérdeztem. „Próbacsomagolás” - mondta. Előrelátásban verhetetlen volt! O volt az is például, aki egyszer két álló héten át minden áldott nap gyakorolta a bal kézzel való írást, mondván, hogy ha úgy fordulna a kocka, hogy elveszíti a jobbját, ne legyen olyan nagy a fennakadás. Befelé nőtt a hajam tőle! 18
