Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 6. szám - Tárnok Zoltán: Kereszt a falon

kék szemével, olyan szélütötten! Tisztán látszott rajta, le se tagadhatta volna a csó- rikám, hogy valami történt vele. Hogy abban a pillanatban megfordult vele a világ. Otölt-hatolt valami elnézésfélét, meg hogy őt is lökték hátulról, még a ragokat is ösz- szevissza rakta, belegabalyodott a saját béna motyogásába. „De jól mondtad, ismételd meg!” Mindenki hallhatta ezt a hülye válaszomat, az egész hosszú soron végighullámzott a röhögés. Aztán mi is röhögtünk, mind a ketten. Több szót nem is váltottunk. Csak amikor a pulthoz érve kikértem a húsz deka prágai sonkámat, és indultam kifelé, akkor vágódott ki a sorból, és nőtt ki a földből előttem, már kint az utcán. Az már végérvényesen a múlté volt, hogy ő is akart vásárolni valamit a boltban. „Láthatnálak holnap is?” - rohant rám a kérdésével most már csöppet sem ügyetlenül. Nem is tudom, mi bújt belém, mi akasztott el, hogy nem feleltem, talán tartottam valamitől jó előre? „Én itt lakom, ebben a házban” - mondta, és arra az épületre bökött, amelyiknek földszintjén a közért volt. Erre sem szóltam egy kukkot sem, csak a különlegesen magas homlokát néztem, csak a porcelánkék szemét. „Ugyanitt és ugyanekkor. Jó? Én akkor is várni foglak, ha nem jössz el.” Még most is hallgattam, ezt vehette elutasításnak, de akár beleegyezésnek is. Mindenesetre ahogy elindultam hazafelé, éreztem, végig a nyomomban lohol, hátra se kellett fordulnom, hogy tudjam, ott lépked szívósan, utcasaroknyi távolban mögöttem. Egész a házunkig követett. Nyilván látni akarta, melyik kapun megyek be. Valami biztos támponthoz szeretett volna jutni, nehogy végképp szem elől veszítsen?

Ahogy én viselkedtem vele, talán azt hihette, hiába fog ott szobrozni, nem megyek el úgyse. De fordítva történt. Én mégiscsak ott voltam másnap a megadott időben, és ő nem jött el mégsem. És nem is tudatta velem, miért. Semmilyen formában. Csak később, hetek múlva árulta el, hogy nőtt az éjszaka egy dudor, valami gennyes izé az állán, és ilyenkor ő ki se szokott mozdulni, úgy utálja magát, legjobb, ha nem is érintkezik senkivel. Szóval nem jött, csak egy levél helyette, másnap reggel. Egy leragasztatlan borítékban. Azt is csak napokkal utána tudtam meg a házmesterünktől, hogy nála kérdezősködött rólam, ő mutatta meg neki a levélszekrényünket a kapualjban. És hogy mi volt abban a borítékban? Hát csak egy szabályosan, pontról pontra kitöltött autós betétlap! Szépen beleírva a rubrikákba az összes személyi adata, neve, lakcíme, születési éve. Hát nem volt nehéz megértenem, hogy ezzel ő most tulajdonképpen bemutatkozik nekem, vagyis pótolni akarja azt, amit elmulasztott a nagy megpördülésében! Abba a rovatba pedig, ahol a káresemény idejét kell feltüntetni, beírta vastagított keretek közé a mi egymásba ütközésünk óráját és percét. A baleset okának megnevezésére meg odanyomorgatta a lap szélére a röhejes kis bolhaszar betűivel, hogy nem ittasságból, csak boldog és tébolyult bódultságból kifolyólag, mert ugye muszáj elismerni, hogy még a rossz látási viszonyokra sem kenheti a dolgot. Hát lehet, hogy szegényesek az ismereteim, de én ennél édesebb vallomással még nem találkoztam ebben a rongyos világban!

Erre se mozdultam volna meg? De ha egyszer valami engem is úgy eltalált leg- belül! Valaki tiszta szívből szeret engem, igen. Ilyen még soha nem volt, ilyen igazi bizonyíték. Csak hát ez a csupa homlok, porcelánkék szemű fiú abban a körúti házban lakik, valószínűleg egy saját, tágas szobában, én meg a mi Bérkocsis utcai lepukkant házunkban, harmadmagammal, egy átalakított mosókonyhában. O, Kristóf, most már lehetett tudni, tizenkilenc éves, én huszonhárom. Kisülhet ebből az egészből valami? Csak a nagy homály. Már ekkor, ebben a szép, lázasan gomolygó

11