Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 5. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 10.)

- Van valami állandóan idegesítő ebben az emberben. Mindent a végletekig utrí- roz. - Megenyhült hangon folytatta: - Mondjon inkább még valamit arról a ked­ves tűzoltóról. Érdekes ember lehetett. Előadtam, hogy 1937-ben rosszra fordult Hruska úr élete, mert egy döntés nyomán Püspökladányba helyezték Nyíregyházáról a 15. Tüzérosztályt. Olyan okoskodások övezték a hírt, miszerint ez már a háborús készülődés része volt. A községi legelőn kezdtek épülni a legénységi barakkok, istállók, raktárak, míg a tiszti házakat, parancsnoksági tömböket Hruska úr kertjébe telepítették. Próbált ellenkezni, de hát nem az övé, hanem a vallásalapítványé volt a terület és a hazáé az érdek. Ez ellen nincs apelláta. Különféle okok folytán csak 1939 januárjában érkezett maga a katonaság. Attól kezdve még rosszabb lett Hruska úr kedve, viszont jelentékenyen megélénkült a helyi élet. Kürtszó, parancsszó, nótaszó, menetelő bakancsok üteme, lányos szü­lők aggodalmai és reményei keveredtek a légtérben. Az állomány parancsnoka Szilárd Zoltán apukája volt, ezredesi rangban. Ok a főutcán lévő, emeletes házba költöztek be. Ilyen ház csak három épült a faluban. Sokszor voltam ott játszani, de az emeletre soha nem tudhattam feljutni, bár­mennyire szerettem volna. Az udvarra nyíló szoba, meg a kicsi udvar volt a játszó­helyünk, s egy hallgatag, barátságtalan tekintetű hölgy mindig a közelünkben tar­tózkodott. Amint osontam volna az emeletre vezető ajtóhoz, menten elém állt, vagy csak vastag hangon rám zördült. Rendszerint azt mondta: Hess! Néha mást is mondott, de nem értettem. Zoltán szerint németül beszélt és azt jobban is tudta, mint a magyar beszédet. A magunk használatára elneveztem Hessi néninek és ez nagyon tetszett Zoltánnak. Ez a hölgy kísérte első napokban Zoltánt az iskolába. A harmadik elemi második félévében csatlakozott Zoltán ahhoz az osztályhoz, amelybe én is jártam. Kecskés Gyula nevű tanító elébe jártunk. O volt az, aki későbben, a második világháború végén, az elmenekült papok hiányában reformá­tus istentiszteletet tartott, palást nélkül prédikált, majd úrvacsorát osztott - az én közreműködésemmel. Nagyon kedves tanítványa voltam. Úgy alakult akkor az ülésrend az osztályban, hogy első padban első volt a leg­jobb tanuló, a hátsó padban utolsó meg a legrosszabb. Én első padban első voltam. Noha Zoltán gyenge tanuló volt, mellém került másodiknak a padban. Későbben, amikor gyakran vendégeskedtem a házukban, több alkalommal kikérdezte Hessi néni a leckénket és addig kellett beszélnünk róla, amíg Zoltán is megtanulta. Sem ezt, sem egyéb akaratoskodását nem szeret­tem Hessi néninek, mégis mentem hozzájuk, mert sok érdekes játéka volt Zoltán­nak és időnként süteményeket kaptunk. Véletlen pillantásom a tolmácsnő arcára esett, és ahol az imént érdeklődést lát­tam, ott most a könnyed álom lepkefátyla takart mindent. Még nem jutott a mélyére, reszkető szempillája még nem csukódott le teljesen, még nem járta át egész testét az álomi ölelés, de már nem is volt ébren. A beszédet nem hagytam abba, de halkabbra fogtam a hangom. Aztán még hal­kabbra, hogy szélesebb legyen a Nagy Csend vize, kényelmesebben lehessen lebegni rajta, majd elmerülni benne. A sofőr észrevette, hogy megszűnt a beszéd mögötte. Hátrapillantott s megér­54

Next

/
Thumbnails
Contents