Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 5. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 10.)
Most már ez sincs. Ezt azonban csak én tudom. Nem beszélek róla, mert nem biztos, hogy így van, de jobb, ha elhallgatom kétségeimet. Gyanúm szerint sokan így tesznek. A szocialista eszme egykori hívei valószínűleg tömegesen megtagadják magukban azt, amit szerettek. Vannak, akik szenvednek ettől. Vannak azonban, akik magyarázatok és mentségek után is kutatnak. Rovan- csolják a bűnöket, amiket megnevezett bűnösök követtek el a szocialista társadalom építése közben. Hirdetik, hogy ők majd jóváteszik. Kártevő sztálinisták, meg jóvá tevő sztálinisták vívják most az eget Pesten? Ki lát ebben tisztán? Rendre bele is fáradtam a mindent érteni akarásba. Nem nekem való. Lám, a tolmácsnő is, mintha alkalmatlannak látna egy áttekintő, feltáró és meggyőző beszédre. Ne vállaljam a dimitrovgrádi szereplést, azt mondta. Nem tetszene Szófiának. Még furcsábban hangzott, hogy esetleg Budapest is kifogásolná. 49. Arról nem szóltam a tolmácsnőnek, hogy azért sem hallgatok rádiót, mert nincsen az albérleti szobámban. A háziasszonyomnak, akivel összeszűrtem a levet, annak van, de ha együtt voltunk, mindig magyar nótákat akart hallgatni. Ez is egyik oka lett a szakításunknak. De hát kell erről beszélnem a tolmácsnőnek? Vagy arról, hogy korábbi albérleteimben sem birtokoltam rádiókat, mert nem volt rá pénzem, és a tulajok amúgy sem engedték volna? Hirtelen mulattató játéknak tetszett: felderíteni és összeszámolni a valaha látott és hallott készülékeket. A rádió létezéséről - egyáltalán - akkor értesültem, amikor még a Bánffy-pusz- tában laktunk, hatéves korom előtt. Öt olyan tanyasi ház volt, amelynek a kéményfüstjéig elláttam. Egyik tanya fölött pózna magasodott, amelyről drót vezetett a házba. Annak a végéhez volt kapcsolva a telepes rádió, ahogyan mondták. Azt a rádiót nem láthattam közelebbről. Hasonlót viszont ki-bekapcsolhattam, amikor beköltöztünk Püspökladányba. Az a rádió a rejtélyes életű Hruska úr tulajdonában volt, aki a szomszédunkban lakott. A műsor szövegei, meg a különféle zenék mérsékelten kötötték le a figyelmemet, ellenben élveztem a szünetjelet, ami leírva úgy idézhető meg, hogy ti-rá, ti-rá, ti-rááá-kaaa! Öt másodpercenként hangzott fel. Ez volt a Horthy-rendszer egyes számú rádiójának a szünetjele. Valamilyen síppal hozhatták létre ezt a hangot, ami máig a fülemben van. Harmadik rádióélményem a patikuséknál adódott, abban az úri házban, ahol Agnes néném cselédkedett. Ha hívott, hogy segítsek valami házi-, leginkább ház körüli munkában, odakucoroghattam olykor a világvevő rádió elé, csavargathattam a gombjait és kalandozhattam a hangvilágban. Negyedszer 1953. július 4-én kerültem rádióközeibe. A Róbert Károly körúti katonai kórházban töltöttem akkoriban két hetet. Strúmaműtéten estem át, és lábadozóként sétálgattam a kórház kertjében, amikor a kedves Imolda nővér szaladt ki értem, hogy menjek a szobámba, az ágyam fölé szerelt rádiót hallgatni. 45
