Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Kulin Ferenc: A 'modern' posztromantikus fordulata 1848-ban
magyarokkal, legalább echt francia néppel cseréltessenek ki.” S ha Arany egész életművében nincs is még egy hely, amely akár ’mérsékelt xenofóbiáról’ árulkodna, ez az egyszeri indulatkitörés mégis a személyes vallomás erejével hat, s szubjektív tartalmainak pillanatszerűségén messze túlmutató jelentősége van. Arról vall, hogy a vérségi-etnikai összetartozás érzésének atavisztikus-tektonikus pszichikai erői éppen akkor rendítik meg az államnemzet eszméjére épülő közösséget (a hungarus-tudatot megalapozó történelmi Magyarországot), amikor arra a legnagyobb szükség lenne: a polgári társadalom, a politikai nemzet születésének pillanatában. Petőfi versére visszatérve ezúttal nem azt követjük nyomon, hogy az milyen szerepet játszott az ’atavisztikus pszichikai erők’ elszabadulásában, hiszen tudjuk: a nemzetiségek Bécs által összehangolt katonai akciói összességükben sem voltak képesek megbénítani a megsértett magyar etnikai nemzettudat védekező reflexeit. Katonapolitikai értelemben azt is mondhatjuk tehát, hogy Petőfi költőpolitikusként való aktivizálódása sikeres volt. Ezért a sikerért azonban olyan nagy - fedezet nélküli - árat kellett fizetnünk, amely hosszú időre kiegyenlíthetetlenné tette a magyar nemzettudat ’hitel-számláját’. Nem azért, mert a szabadságharc megvívásához szükséges nemzeti egység csak az etnikai ellentétek kiélezésével volt megteremthető. Ez persze önmagában is előrevetítette Trianon árnyékát, s annak a kollektív traumának mentalitás-torzító következményeit, amelyet majd Trianon okozott. Petőfi verse csak azon az áron fejthette ki mozgósító hatását, hogy egyúttal a nemzettudat leganakronisztikusabb elemeit konzerválta. Méghozzá nem csupán tömeglélektani beidegződésekként, hanem a politikai kultúra részeként is. És ez az az ár, amelynek kamatterhe az utókorra hárult. IV. Most jutottunk el ismét az etikai problémához. Újólag fel kell vetnünk: hogyan oszlik meg akár egy agitatív szándékot kifejező műalkotás, akár egy politikusi nyilatkozat hatásának a felelőssége a retorikai-esztétikai megformálás minősége, az alkotó-nyilatkozó eredeti intenciója, valamint a befogadói magatartást meghatározó (befolyásoló) interpretációk - Vass Csaba terminológiájával: az értelmezési, illetőleg hermeneutikai hatalmat működtetők - között. Ami az első szempontot: az esztétikai-retorikai megformálás minőségét illeti, úgy gondolom, elfogadhatjuk az irodalomtörténészek egybehangzó ítéletét, mely szerint az Elet vagy halál Petőfi legihletettebb, egyben legmívesebb, legigényesebb költeményei közé tartozik. Nincs okunk tehát arra gyanakodni, hogy félreérthetően fogalmazott: az adott pillanatban mást kívánt volna mondani politikusként, mint amit a stiláris vagy műfaji követelményeknek engedve végül is költőként mondott. Más kérdés, hogy amit az adott pillanatban mondani akart, azt nem lehet közvetlen összefüggésbe hozni ’eredeti intenciójával’. Egyrészt azért nem, mert - amint korábban erről már volt szó - Petőfi a forradalmat eredetileg a szociális egyenlőség, a társadalmi igazságosság céljait követő világforradalomként képzelte el, másrészt akkor sem kívánta az etnikai ellentéteket kiélezni, amikor már nyilvánvalóvá vált számára, hogy a nemzeti függetlenségi harc megvívása nélkül nem lehet megvalósítani a forradalom szociális programját. Nem taktikai megfontolások miatt határolódott el a zsigeri idegengyűlölet megnyilvánulásaitól, hanem mert intellektusával és morális érzékenységével magasan fölötte állt kora nacionalizmusának. Elsőként szólal fel 42
