Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 5. szám - Papp Tibor: Műhely-forgácsok
dezett tanulmányi napjain a Nyugat-Európában élő huszonéves magyar költőkkel- írókkal is összejöttünk. Ebből a talajból sarjadt ki a Magyar Műhely. Ez a meghitt baráti társaság adta az otthonunkká formálódott közösséget. A lapalapítás 1961 végén jutott el a megvalósítás fázisáig. Az akarat kimutatását jelezte több informális kávéházi összejövetel, melyek közül az utolsó a bd St- Germain és a bd St-Michel kereszteződésénél található Cluny kávéház emeleti különtermében zajlott le, ahol először azt kellett eldöntenünk, akarunk-e valóban folyóiratot alapítani. Akartunk, mert a nyugaton megjelenő magyar lapokban nem éreztük otthon magunkat. Mi mást akartunk, másképpen, az 1956-os forradalom szellemében, modernebbül, „napipolitikamentesen”. Másodszor, mi legyen a lap neve. Több metaforikus cím után a Magyar Műhelyre esett a választásunk, mert - bár Németh Lászlót és Bibó Istvánt is felidézte - semleges volt, mert a műhely szó kifejezte azt, ami nekünk a leglényegesebb volt, azazhogy a lap írásaink műhelyévé váljék. Harmadszor: évente hányszor jelenjen meg? Az induláskor úgy terveztük, hogy hatszor. Negyedszer: kik szerkesszék a folyóiratot? Ez volt a legnehezebb kérdés. Nyilvánvalóan a jelenlévők mindegyike szeretett volna bekerülni a szerkesztőségbe, jelenlétüknek bizonyára ez volt a legfőbb oka. Eleve két táborra voltak oszthatók az önjelöltek: egyik az egyetemi pozíciójuknál fogva irodalomtudós-jelöltként felfogható és magatartásukban erre hangoló személyek csoportja, akik - főleg Sipos Gyula és Karátson Endre - nem szerették (talán le is nézték) az általuk a népiek köréhez besorolt Nagy Pált, és ennek a tudós társaságnak a perifériáján Nyéki Lajos. Velük szemben viszont többségben voltak a gyakorló költők-írók. Ezen az oldalon magként állt össze a Parancs János költő, Nagy Pál prózaíró és középiskolai barátja, Szakái Imre hármas. Szakái szerkesztőségi tagságához az is nyomott a latban, hogy menekülése előtt újságíró szakra járt Budapesten. Ehhez a hármashoz csatlakozott Márton László, aki Angliából (ahol az Eszmélet című kőnyomatos kiadványnak volt a szerkesztője) költözött át Párizsba, az én belépőkártyám pedig az volt, hogy ebben az időben szerkesztője voltam a belgiumi Liége-ben megjelenő Dialogue c. francia nyelvű irodalmi folyóiratnak. A hatodik szerkesztőnek választott, sok nyelven beszélő Harczi Józsefet (akivel szemben voltak jellembeli aggályaink) igen tehetséges költőnek, széles ismeretekkel rendelkező embernek tartotta mindenki, ezért került a szerkesztőségbe. Mindannyian menekült diákok voltunk, de a szerkesztőség többnyire baloldalinak és ugyanakkor antikommunistának vallotta magát. Ennek nyoma megtalálható a lap 2. számában közölt szerkesztőségi levélben, ahol többek között felsoroljuk az általunk tisztelt magyarországi költőket-írókat, közöttük Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Kassák Lajost, Weöres Sándort, Juhász Ferencet, Nagy Lászlót, Benjámin Lászlót, ez utóbbival jelezvén azt is, hogy a korábbi ún. „elkötelezetteket” sem zárjuk ki értékrendünkből. Nagyon családias volt a hangulat közöttünk, ahol tudtuk, segítettük egymást. Provokációnak vettük volna, ha valaki feltételezi, hogy van közöttünk a kádárista Magyarország Allambiztonsági szervei által beépített ember. 29
