Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Kulin Ferenc: A 'modern' posztromantikus fordulata 1848-ban
erőhatalmi intézményeknek. Bármilyen ellenerők kezdjék is ki a fennálló rendet - legyenek azok éhséglázadások, vallási mozgalmak vagy intervenciós kísérletek - , a hatalom nem kényszerül arra, hogy ’helyzet-specifikus’ eszmei érveket dolgozzon ki az önvédelmét szolgáló mozgósítás indoklásául. A határőrség, a nemesi felkelés, a hadba hívhatóság intézményei a lokális karhatalmi erőkkel együttesen a központi hatalmat szolgálták, s a harckészültség foka nem a meggyőzés sikerén, hanem a politikai döntés határozottságán múlott. Noha a 48-as forradalom alkotmányos keretek között zajlott le, ezeknek az erőhatalmi intézményeknek már egyike sem volt működőképes. A nemesi felkelést még a Napóleonnal szembeni mozgósítás kudarca tette anakronisztikussá, a határőrség a nemzetiségi mozgalmak miatt vált beszámíthatat- lanná, a hadba hívhatóság jogát, s egy reguláris hadsereg vezénylését a király tartotta fenn magának. A honvédelmi intézmények működési zavarainak mindezek mellett spirituális okai is voltak. A nemességnek nemcsak a gazdasági és politikai pozíciói gyengültek meg, de elveszítették számukra a vonzóerejüket azok az eszmények is, amelyek korábban képessé tették a katonai virtus gyakorlására. A barokkos-heroikus férfiideál helyét a ’civil’ ethosz: a tudásával és szorgalmával használni akaró, művelt, gyakorlatias ember eszménye veszi át s a honpolgárnak ez az újfajta típusa - miközben a polgárosuló társadalom új értékrendjét teremti meg - alkalmatlanná válik a fegyveres önvédelemre. A társadalmi átalakulás franciaországi mintáját követendőnek tekintő plebejus-polgári magyar értelmiség - miként azt Petőfi példáján is láthattuk - kacérkodik ugyan a jakobinus erőszak-ideológia ’honosításával’, de a döntő pillanatban belátja annak a magyar viszonyok közötti használhatatlanágát. Olyan helyzetben kerül tehát sor az ország védelmének megszervezésére, amikor az erőhatalom érvényesítésének régi (rendi-feudális) és új (jakobinus-forradalmi) modelljei egyaránt életképtelenek. Történelmi okai voltak tehát annak, hogy a forradalmi Magyarország katonai értelemben csaknem tökéletesen védtelen és kiszolgáltatott volt, s hogy ezen az állapoton csak egy újfajta legitimációra támaszkodó, új típusú haderő megteremtésével, következésképpen a mozgósításnak merőben új minőségű technikáival lehetett változtatni. A magyar politikai elit most szembesül először azzal a kihívással, hogy képes-e a tömegeket - a legsúlyosabb kockázat: az életáldozat vállalására is rábírva - az államhatalom kényszerítő eszközei nélkül maga mellé állítani. Láthattuk: a születő polgári nemzet legnagyobb erőpróbájára - mind a reálpolitikai adottságok, mind a társadalomlélektani, illetőleg tudattörténeti feltételek tekintetében - rendkívül kedvezőtlen környezetben került sor. Petőfi politikusi szerepvállalásának legproblematikusabb kísérletére ez a környezet nyomja rá a bélyegét. Azok az értékek, eszmék, amelyek a forradalom élcsapata számára egyértelmű politikai programot jelölnek ki, csak egy kommunikációs karanténban - a statisztikailag alig mérhető ’létező’ polgárság köreiben - fejthetik ki hatásukat, következésképpen ahhoz, hogy az egyszerre több oldalról fenyegető agresszióval szemben kellő erejű fegyveres ellenállás bontakozzék ki, az agitáció olyan eszközeihez kell folyamodni, amelyek elementáris erejű érzelmeket képesek mozgásba hozni. Petőfinek, amikor erre vállalkozik, tudomásul kell vennie, hogy a lelkek mélyén egyeden pusztító erejű lappangó indulat van: a nemzeti gyűlölet. 1848 szeptembere végén ezt a zsigerekbe rejtett robbanószerkezetet hozza működésbe. /.../ 40
