Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 3-4. szám - Győri-Nagy Sándor: Kultúrjelentések nyelviesülése: a hang és az érzet, a gyök és a képzet
A táj, a tájhatások és a tájlakó közösség A környezeti kommunikációs jelrendszerek origója a táj. De ez nem a civilizáció pozitív tájökológia-tudományának tája. A környezeti kommunikációs kutatásnak a szerves kultúrák nyomán minden táj egészleges és sehol másutt meg nem ismétlődően egyedi mindenségszelet. Egészleges olyan értelemben, hogy a lakott tájfelszínhez mindenütt tartozik mind a tájalkotó anyagok szerkezetét és az elérhetetlen földmélységeket, mind a légtér és a világűr hasonlóan bejárhatatlan végtelenjét tekintve egy minden irányban végtelen dimenzió. Meg nem ismétlődően egyedi olyan értelemben, hogy nincsen a Földnek két olyan kicsinyke pontja, ahol a biológiai, vegyi, fizikai anyagok, erők, sugárzások elegye teljesen azonos lenne. Ezek helyi összhatásait nevezem tájhatásoknak, amelyek a Földet benépesítő mikrobális, növényi, állati és emberi élőlényfajok közösségeire, mindenkori nemzedékei egyedeire a tájváltozatokra jellemző, időperiódusok szerinti változási skálán belül meghatározóan hatnak. Minden ökológiailag releváns közösségléptékhez ősidőktől fogva tartozott egy fenntartóképes és fenntartóképességében fenntartandó térszelet. Az ökológiai relevancia alapja a közösség biológiai és kidturális önreprodukciós képessége. A biológiai önreprodukciós képesség tájhoz mért egyensúlytartást jelent a szaporodásban, sem túlszaporodást, sem alulszaporodást. A kulturális önreprodukció az éltető tájhoz és közösséghez vAó fenntartó viszony alapjainak lényegileg változatlan öröklését és örökítését jelenti. Ehhez szükséges a tájhatások állandó érzékelése, pontos értékelése, értelmezése. Es kellenek azok a kulturális jelrendszerek, melyek jelrendszerenként eltérő kultúrkódjaikba sűrítve örökítik az elődnemzedékek végtelen sorától az éppen élő nemzedékeken át a még meg sem született jövőbeli nemzedékek felé tartó, életjelentőségű környezeti tudásfolyamot. Az ökológiailag releváns legkisebb emberi kultúrközösség-méret nem a civilizációnak oly kedves, ám sajnos múlandó egyén, hanem a fenntartó tájhoz szocializált, abból és abban utódaival együtt megélni tudó emberpár. Nagyobb a települési, a kis- és nagytáji életközösség, végül az egynemű kultúraskálához tartozó nép (nemzet). Az ökológia relevancia értelmében mindegyikhez tartozik egy olyan méretű „mindenségszelet”, amelyből és amellyel az illető kultúrközösség fenntarthatóan élhet. A legkisebb '“♦tájléptéket nevezhetjük tanyateleknek, ahol az embercsalád szinte a tápláló tányéron, az Isten tenyerén érezheti magát. Igaz, itt azt kell tennie*-', amit a Teremtő a tájba csomagolt üzenetein keresztül kíván. Tájművelő —parasztként élni, aki csak parányi porszem a Teremtésben. De fontosabb nincs nála, mert az egymáshoz és a kirendelt Teremtésszelethez tartozó emberpár portája, barázdája neki és barátainak bort, parlagja a baromnak is folytatódó életet, borját— terem. így lesz —udvara életóvó odwa embernek, állatnak; növényi magoknak gyűjtőedény az odor. Nem „dvór” hát az udvar, hanem a magyar kultúrtudás szerint az üdv helyszíne, az üdvözülés vizsgaterepe. Itt, a Ter-emtésben kirendelt helyen dől el, hogy egyszeri emberéletünk folytató(dó) része, íze lesz-e az örök időnek, hogy cselekedeteink által üdővé válunk, üdvözülünk-e—. Vagy pedig csak —kárnak éltünk és elkárhozunk: elvész minden ránk bízott élet, és velünk, miattunk zárul a kör—... A települési közösség tájléptéke a —határ, amelyre tagjai tájművelő, élettermelő munkájukkal 155
