Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Kulin Ferenc: A 'modern' posztromantikus fordulata 1848-ban
KULIN FERENC A 'modern' posztromantikus fordulata 1848-ban A „PETŐFI-ÜGY Az első - de tegyük rögtön hozzá: - az egyetlen önkéntes ’áldozata’ a romantikus sorsvállalás abszurd konzekvenciájának Petőfi Sándor volt. Hazafias-politikai és forradalmi költészete - 1846-tól - nemcsak azt dokumentálja, hogy tökéletesen elsajátította a nagy francia forradalmat elkészítő (Babeuf-Buonarroti-féle) erőszak-ideológiát, hanem azt is, hogy ennek az ideológiának a reformkori recepciója az 1830-as, 1840-es évek francia keresztény-szociális tanainak a hatását is integrálta. Ez a ’kiegészülés’ azért érdemel figyelmet, mert ez utóbbi eszmeforrásokban rejlik az az ösztönző erő, amely a közösség-érdekű, vegytisztán politikai célt összehangolja a forradalmár személyiség-programjával: a közösség ügyével vállalt szolidaritást az egyén vallásos ihletésű, alig-alig szekularizált üdvösségigényével. „Meghalni az emberiség javáért” eszerint nemcsak a kötelesség-etikából fakadó, nemes áldozat, de egyszersmind „nagyszerű, szép halál” is. A Krisztus-szereppel való azonosulás vissza-visszatérő motívuma a forradalmár-magatartás evilági (történelmi) és transzcendens (eszkatologikus) értelmének szétválaszthatatlanságát hivatott kifejezni. Ám bármily katartikus hatásúak is azok - a kataklizmát, „szent háborút”, „az utolsó ítéletet” vizionáló - költemények, amelyek a személyes életáldozatra való készenlétet indokolják, mozgósító erejük az esztétikai érzelmek horizontján belül marad. Vagy a politikai körülmények alkalmatlanok arra, hogy kezdeményező szerepük legyen egy radikális - véráldozatot is kívánó - fordulat kikényszerítésében, vagy azt kell költőjüknek megtapasztalnia, hogy honvédő fegyveres harcra buzdítani - magasztos eszmék helyett - csak primitív, zsigeri indulatok felkorbácsolásával lehet. Lássuk közelebbről az eszmehívő költő és a történelmi közeg konfrontálódá- sának néhány lírai dokumentumát! A francia forradalom történetéről szóló olvasmányai 1846 tavaszán még arról győzik meg az ifjú poétát, hogy a „föld porába gázolt fejőket fölelemelő” népek „rabokból ismét emberek” lehetnek, ha vállalják egy „nagyszerű, de véres kor” megpróbáltatásait. Hiszi, hogy „most egy vérözön kell/ Hogy megtisztuljon a világ a szennytől,/ Amely fölötte meggyülekezék;/.../ s ha az lefolyt majd/, A megmosdott föld tiszta szép leend,/ És lakni fognak emberek fölötte,/ Hasonlítók az isten képihez.” Nem heveny, gyorsan múló eszme-lázról van szó, hanem egy világképpel összehangolódó habitus érlelődésé- ről. Ugyanez év őszén „Véres napokról” álmodik, „Mik a világot romba döntik,/ S az ó világnak romjain/ Az új világot megteremtik.” Majd fél esztendő telik el, s a költő, aki időközben személyes küldetését is abban vélte felfedezni, hogy a „harc mezején”, a „világszabadságért” áldozza életét, papírra veti a ’communisticus’ 31
