Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 1. szám - Báró László: Babák

törmelék haláldarálójából, a sötétből egy ufó valami műholdra röpített volna hir­telen, ahonnan élete alaktalan kavargása dermedt és hófehér felhőcsigává, átlátha­tó és lenézhető csúszómászóvá vált volna, közepén a vihar szemével, amely torz tekintetével mintha ezt üzenné: a világ vak és félszemű, nem te. Ha magam marad­tam volna az élet Monte Cristo-tanonca, abba előbb-utóbb beleőrülök. A szocio­lógia csinált belőlem boldog Gulag-lakót, aki nyomorán milliókkal osztozik, és felszabadított az egyéni sors felelőssége és szégyene alól. Mert azzal, hogy társa­kat adott, és feltárta a láthatatlan síneket és korlátokat, amelyek már eddig is terel­tek akaratom ellenére, megadta a lehetőséget a fémkeretek összetörésére. Mint a vak, aki tapogatván a sínt vagy a korlátot, hideg, gyötrő bilincsnek érzi azt: ha lehull hályoga, megkísérelheti a rozsdás vasakat felszedni és eladni hulladéknak. Nem tudom, hogy miért felszabadító az, ha tudjuk, hogy szenvedésünkön milliók osztoznak. Nem tudom, hogy Petőfi miért vágyott társak között valami homályos, gyermekes ügyért elpusztulni a kukoricaföldön, ahelyett hogy mintegy önerőből, saját kis élete papírmasé kulisszáit hasogatta volna utolsó jajszavával, de valami hasonló felszabadulást éreztem én is, amikor kiértem a szociológia segesvári küz­dőterére. Mert azért a nagy szabadulásnak ára volt. Az egyéni sorssal elvérzett a tét is: önerőből romantikus életregényt fabrikálni, és esetleg tetszelegni önma­gunk szobrában. Mert a szociológia az egyéniséget, az embereket számkódokra működő gépekké változtatta, NC-gépekké, akik születésük peremfeltételeiből kiindulva, a beléjük plántált szabvány vágyak és alaptalan rögeszmék Gólemjeiként taposták ösvényüket a földön. Pókfonál csapásaik vagy inkább csiganyálas nyom­vonalaik néha egymás mellé sodródtak, megvastagították az ösvényt, amit a mögöttük tántorgó ezrekkel, milliókkal előbb-utóbb a történelem poros, kátyús és sehova sem vezető országútjává szélesítettek. Levedlettem tehát szégyenletes fizi­kai és lelki gönceimet, lerúgtam magamról a szülői ház korhadt koporsófedelét, és ezáltal kijutottam a hideg, csillagos szabad ég alá. Nagy levegőt vettem. Ereztem, ahogy a felismerések oxigénje betölti testemet, lelkemet. De lassan fázni kezdtem, remegni. A régi akolból üres, sötét síkra értem, ahol nem volt igazában semmi, csak a távoli, még ismeretlen akiok ablakában csillogó otthonvilág pislákoló fényei: a kialudni készülő csillagok. Elmondhatnám persze az élményeimet elkoptatott, hétköznapi szavakkal is: hol dolgoztam, mit vásároltam, hogyan szereztem csekélyke vagyont, de a lényeg csak az, hogy mialatt éltem - magam is egy emberi, szociológiai robot -, a kietlen, üres eget mindig magam fölött éreztem, láttam még nappal is. Közben minden elmúlt, szétfoszlott köröttem. Meghalt anyám, nagyanyám, apám. A SZOT-díjas nagy írót beteg veséi még odaláncolták egy darabig valami géphez, de azután fel­adta. Még megérte, hogy meghalt a SZOT is, és a mögötte tornyosuló kolosszus: a Szovjetunió is hangtalanul az idő folyamába omlott, mint egy rosszul épített gipszkarton ház. Végül eljutottam Kisorosziba, egy Duna-szigetre, ahol a villám áll. A part itt még többnyire eredeti: alig van beton és ember rajta. Csak ősi fák, kimosott gyö­kérkarokkal. A tisztára csiszolódott kavicsmeder széle azonban a gyakori áradások után telis-tele partra vetett hordalékkal: műanyag flakonokkal, üvegekkel, ételma­radékkal, rohadt zöldséggel, döglött patkánnyal, ami felfúvódott. És legutóbb egy meztelen, félkarú babával. A hátán fekszik. Piros, dundi teste mintha henteregne 28

Next

/
Thumbnails
Contents