Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 3-4. szám - Balázs Géza: A megszakadt hagyomány
A CzF.-et követő 150 évben, gyakorlatilag napjainkig a nyelvtudományban a formális kutatások uralkodtak. Némely esetben még a jelentést is kiiktatták, így például a jelentésváltozásokat, a metaforát, a társadalmi, használati szempontokat, mert egyfajta „tiszta” természettudományos nyelvészetre törekedtek. Ennek az útnak vannak hasznos eredményei, például a magyar nyelv strukturális, generatív leíró nyelvtanai, de mégis valami (egyesek szerint a lényeg) elveszett. Kellő időtávlatból úgy látjuk, hogy mindkét iránynak voltak eredményei mellett túlzott kilengései, különösen akkor, amikor a tudomány szakemberei kemény szavakkal minősítették, utasították el egyik vagy másik utat. Mint ahogy néhány korábbi idézetből is kiderül, a CzF.-út megítélése egyáltalán nem egyértelmű, egyaránt illetik őket az „őrült” és a „zseniális” jelzőkkel. De a különféle vélemények ellenére a nyelvtudományi újrafölfedezés elmaradt. Pedig, ha a magyar nyelvtudomány képviselői komoly kritikával, folyamatosan pontosítva, egyúttal gazdagítva ezen az úton haladtak volna, értelemszerűen a modem nyelvészeti irányzatokkal folyamatosan gazdagodva, ma színesebb lenne a magyar nyelvtudomány, és gazdagabb a magyar nyelvről szóló ismeretanyag, valamint sikeresebb lenne ennek a magyar identitásra gyakorolt hatása. Előadásom méta tudományos jellegű, vagyis olyan, a mai modem nyelvészetből igazolható tudományosan elfogadott tételekre mutatok rá, amelyeket Czuczor-Fo- garasiék a modern nyelvtudomány megszületése előtt már láttak, ismertek, illetve jó helyen tapogatóztak, s komoly tudományos hátrány érte Magyarországot, a magyar nyelvet, hogy ezeket a gondolatokat a magyar nyelvtudomány 150 évre eltemette, sőt még nagyobb kár, hogy ezzel teret engedtek valóban nem tudományos, illetve különféle összeesküvés-elméleteknek. A magyar nyelvtudománynak, különösen annak irányító szerveinek el kellene számolniuk az elmúlt 150 évvel: azzal, hogy megpróbáltak hatalmi-politikai, de leginkább tudománypolitikai szempontból bizonyos irányzatokat ellehetetleníteni, olykor a kérdések föltételére vagy alternatív elképzelések komoly megvitatására sem adva meg a lehetőséget. Ebből a merev elutasításból fakad a mai szinte össznemzeti Akadémia-, illetve akadémiai nyelvtudomány-ellenesség. Vegyünk sorra néhány példát, amelyben CzF.-éknek igazuk volt, amelyet a későbbi tudomány igazolni látszik, s amelynek magyar tudománytörténeti eredetét máig elhallgatják. Az első ilyen a nyelv- vagy hangmetafizika. A hangmetafizika szerint a hangoknak ha nem is jelentésük, de jelentésbefolyásoló szerepük van. Tehát bizonyos szavakban nem véletlenül szerepelnek azok, és csak azok a hangok. Ezzel ütközik a saussure-i közhelyszerűen idézett „a nyelvi jel önkényes” alap- gondolat. Pedig ezt már maga Saussure is megkérdőjelezi, csakhogy ez a gondolat még nem került elő elég hangsúlyosan a magyar nyelvtudományban (érdekes módon az irodalomtudósok közül többen fejtegetni kezdték, Saussure halála után előkerült megjegyzései alapján a nyelv paragrammatikus voltát3). A nemzetközi szakirodalomban másik, így pl. D. L. Bolinger cáfolja, s kijelenti: „A nyelvi jel nem önkényes”. S meggyőzően dokumentálja hang és jelentés kapcsolatát az angol 22
