Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 3-4. szám - Békés Vera: A Nagyszótár körüli kortárs vitákról tudományfilozófiai megközelítésben

zsef fogalmazott - „vizsgálódásait nyelvünk első esméretes állapotánál kezdvén és annak régiségeit szorgosan felhányván, kikeresvén és összehasonlítván, nyelvünk történeteibe egy új világot gyújtott, mellynél ma annak természetét egy új szempontból tekinthetjük, jobban esmérhetjük.”15). A feladat tehát nyelvünk működésének igazi lényegét - amennyire lehetséges - elsősorban önmagából feltárni. („És ha már érdekes volt tudni, miben hasonlít nyelvünk akár anyagilag, akár szervezetileg máshoz, vájjon nem lesz-e szinte oly érdekes tudni, kutatni, mi az, a’ miben csak magához hasonló?”16)

2. Nyelvtan és főként szótár formájában - lehetőségig teljes műveket alkotni.

3. Minden művelődésre, felemelkedésre vágyó embert hozzásegíteni, hogy a benne veleszületetten működő természetes nyelvérzék finomabbá, erőteljesebbé, végső fokon tudatosabbá váljék.

E szempontok megvalósítására - melyek mindegyike a romantika világszemléletét tükrözi - nézetük szerint csakis egy jól megalapozott filozófiai nyelvtudomány alkalmas.

1851-ben újszerű vita robbant ki Czuczor Gergely és Hunfalvy Pál1' között; majd - lényegében Czuczor mellett felsorakozva - állást foglalt többek között Toldy Ferenc, Fogarasi János, Erdélyi János és Ballagi Mór is.18

Tudni kell, hogy a pozitivista alapokra helyezett, s módszereiben mind tökéletesebbé és hatékonyabbá váló európai történeti összehasonlító nyelvészet, ekkoriban kezdte meg a mindenfajta metafizikát kiszorítani igyekvő harcát a modern tudományosság nevében. Fogarasi az újfajta (pozitivista) történeti nyelvhasonlítás korlátáira figyelmeztet, minthogy: „Ezen mezőben elvész az ember az egyes nyelvalakulások materiáléjában, és onnan eljuthat ugyan azok tettleges összefüggésének és históriai kifejlődési folyamatának ismeretére, de lényeges és fogalomszerű rendszerök ismeretére nem.”19 Fontos hangsúlyozni azonban azt is, hogy a következő évtizedek legfontosabb tudományelméleti küzdelmeiben - szemben az utólag megkonstruált mítosszal - nem a történeti és összehasonlító nyelvészet létjogosultságáról folyt a vita, hanem kizárólagossági igényének jogos vagy jogosulatlan voltáról!

Úgy tűnik, hogy a viták középpontjában ekkoriban az az elvi-módszertani kérdés állt, hogy milyen eljárást kell követnünk az etimológiában: ajánlatos-e a romantikusok által alkalmazott módszer, hogy a vizsgálandó szót először - mintegy hipotetikusan - úgy szemlélni, mint a saját nyelvi örökség belső fejleményét, s csak sikertelenség esetén szükséges-e más nyelvekben keresni az eredetét, vagy pedig éppen fordítva, ahogyan azt pozitivista történeti-összehasonlító nyelvtudomány módszertana előírja.

Ebben a vitában nem csupán általános nyelvszemléleti és metodológiai különbségek mutatkoznak meg. Itt az újabb paradigmához csatlakozó generáció indított harcot a tudományos pozíciók megszerzésére. A nyelvfilozófusok (nemcsak Fogarasiék, hanem csaknem az egész Akadémia és az írók többsége is közéjük tartozott) szembekerültek az új, scientista, pozitivista ideológia harcos képviselőivel. Fontos leszögezni, hogy a romantikus iskola, amikor a maga paradigmájának tudományos elveivel összhangban irányította etimológiai kutatásait, egyáltalán nem azért tartotta „túlhajtottnak és feleslegesnek” az új szellemű nyelvtudósok tevé11