Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 3-4. szám - Czakó Gábor: Ragozó nyelv-e a magyar, vagy elvonó?
Előzetes tájékoztató A Magyar Művészeti Akadémia, a Magyar Kultúra Alapítvány és a Diófa-kör 2010. december 6-án konferenciát rendezett a Czuczor Gergely és Fogarasi János által gyűjtött, szerkesztett és kiadott hatalmas mű, a magyar nyelv szótára (I-VL Pest, 1862-1874.), az egyetlen befejezett magyar nagyszótár érdemeinek, hatásának, esetleges problémáinak megbeszélésére. Az esemény protokolláris elemei közé tartozik az, hogy a köztársasági elnök vállalta a védnökséget, aki prof. emeritus Fekete Györgynek, az Akadémia ügyvezető' elnökének írt levelében summázza: „a nyelvi hagyományok ápolása kiemelt jelentőséggel bír egy nemzet életében...” Valóban a CzF. vizsgálata nem szűkén vett nyelvészeti, esetleg szótártörténeti ügy. A CzF. már megjelenését követően azonnal, sőt már előkészítése során is szakmai vitákat váltott ki, amelyek nagyon gyorsan tudománypolitikai küzdelemmé váltak. Es ennek tétje - majd’ másfél száz év után világosan látszik - az, hogy a nemzeti azonosságtudatról vallott nézetek közül melyek válhatnak „hivatalossá”. A vita csak a kezdet kezdetén folyt szorosan arról, hogy vajon a romantikusan metafizikus nyelvfilozófia, valamint a gyökrendet mint a magyar szókincset első renden jellemző felfogás mennyire érvényes vagy mennyire nem. A viszálykodás már a szótár utolsó kötetének megjelenése táján egyértelműen a haladás és a maradiság, az európaiság és a so- vinizmzus, a liberalizmus és a nemzeti elzárkózás ellentétpárjaiba rendeződött és folyik napjainkig, hol csöndesen (például az „akadémiai” státusok és elismerések kisajátítása terén), hol sajtópolémiákban. A mai szemlélő megdöbbenve tapasztalja, hogy a liberális érvkészlet milyen nehézütegei vonultak fel alkalmanként a nemzeti hagyományok képviselőivel szemben - már ekkor, a toleranciára oly büszke XIX. harmadik harmadának kezdetén. Nem mondták még ki, hogy „a múltat végképp eltörölni”, de elég arra gondolnunk, hogy pár évvel Arany Buda halálának megírása után, a magyar néptudat alaprétegét jelentő teljes hun-magyar (szkíta) rokonságot a történelem szemétdombjára vetette a pozitivista hiperkritdcizmus. A tanácskozás - noha nagyon eltérő álláspontok is megnyivánultak - rendkívül jó légkörben és komoly érdeklődés mellett ment végbe. A vita az volt, aminek lennie kell: kommunikációs „terepgyakorlat”, a szóértés reményében és nem a kiszorítás szándékával. Bár kaptak meghívót, a „hivatalos” nyelvtudomány hatalmi tényezői nem jelentek meg, de aki végignézi a részvevők listáját, abban azonnal el- oszlik a gyanú: nem valami szakmájukból kiszorult mániákusok pinceforradalma zajlott itt. A szereplők zöme nyelvész volt, de fellépett fizikus, népzenekutató, matematikus is. Szakmájukban magasan kvalifikált hölgyek és urak. A tanácskozás során elhangzott, hogy az előadásokat az Életünk 2011. januári száma fogja közölni. Ebből a március-áprilisi kettős szám lett, oly örvendetes mennyiségű szerkesztett szöveggel álltak elő az előadók. Talán nem önmutogatás, ha megjegyezzük, hogy a szokásosnál mintegy másfélszeres példányszámot nyomtattunk. Mindenfelől észlelve az érdeklődést. A szerkesztő 1
