Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 2. szám - Alexa Károly: Magyar Pannónia (7. rész) A szőlőhegy

hogy pl. mitől más a kástélyos mint a rozé, a filoxerát, ami Cholnoky Viktor novel- lettájában Polixéna kisasszonyként magasodik minden szőlőhegyek fölé, aztán Berzsenyit, aki a Ság hegyének kék szőlőpászmái felől az ismeretlen gombai hegy felé veszi életútját, költészetét együttesen ékesíti a mitológiai repkény és a vasi-somogyi borág, Babitsot, akinek a Szekszárd „fölötti” Bartina kőkeresztjét kell odalátnia az esztergomi Bazilika csúcsára, s persze Krúdyt, és..., és..., és... mulatást, férfibánatot, szüretet és munkát, pincepörköltöt és szoknya alól kivillanó női húsokat, fénylő kapanyelet és végeérhetetlen nótázásokat, szerelmet és jégverést, derűt és melankóliát.

Es ha azt mondjuk: „iskola”? Az rögtön országhatár is, meg Múzeumkert, gitt és halál, vörös ing és medvesapó, meg matúra és aranysárkány.

A „kúria”? Elöl az ősi ház, a kapu mögött a fűvel felvert kocsiforduló, de ott mindjárt a messze hátranyúló borzas kert is, múltján merengő öreg tekintetes, aki kutyája hátán melengeti lábát, a kutyáén, amelynek-akinek ősidők óta csak folyónevet enged adni a regula, pipafüstös képek, penészes honvédsipka a szögön, és Anonymus valamelyik rejtélyes sora, ahonnan magát a család eredezteti. A család, amelynek utolsó tagját már csak idegenek fogják a temetőbe kísérni, ha áll még az ősi kripta, oda.

„Temető”? A megállt idő tere, amely a beléje zárt történelmi időtől válik hellyé, így telítődik élettel.

Hát a „kocsma”? Mi itt a legfontosabb látnivaló? Nem a pult, nem is a pohár az asztalon, az őrjáratozó legyek a lámpa körül, a bajuszkás kenyereslány. Hanem az ajtó. Ami elválasztja és összeköti a külső és belső teret, amely együttesen érdemli csak meg a hely nevezetet. Az utcai járókelőnek mindig oda kell pillantani a kocsmaajtóra, ha ide készült, ha nem, s odabent nincs az a morózus, szájzáras vénember, ki magának sem vallja be, hogy tenyerét úgy simítja a pohár oldalára, mint ahogy hajdan asszonyi hajlatokra, még ő sem állja meg, hogy felpillantson az ajtónyitódásra: kivel és mit üzen a világ. Es folytathatnánk a végtelenségig.

Es hirtelen végét szakasztva ennek a hevenyészett mitológia emlékeztetőnek, magam is azt látom, hogy ez a példasor így egyben - önkéntelenül, de biztos, hogy nem véletlenül - csupa bensőség, csupa múlt, csupa közelkép, elfoszló látvány, megtört dallam. Intimitások, amelyek igazán a magánbeszédben érzik jól magukat, ott tudnak igazán megmutatkozni.

Lapozgatok az íróasztaltól hátrébb tolva a széket, lassan kap lángra a minap vágott tölgy, sziszeg, sustorog, Márai-válogatás, jól ír, jól ír persze, de valami hiányzik innen is, onnan is, talán mintha magának sem volnának igazán fontosak a mondatok, motyogok magamban. Amíg el nem akadok az egyik lapon. Igen, itt a magyar tájmitológia, itt ebben a kassai-budavári német-magyar városlakó polgárban, még benne is. Az első sorok mintha a másik felföldi kortárstól idéznének még meg nem írt sorokat. Hamvas Bélától, aki miközben a világválságon gondolkodott, a magyar sors szép reménytelenségén melengette a szívét. „A bor férfidolog, csendesen kell beszélni róla. Leghelyesebb egy pohár bor mellett.” Azután: álmodozás arról, hogy ha megöregszik, akkor... És tudjuk, hogy mindebből egy betűt sem engedett neki megvalósulni a történelem. A mondatok álmokká váltak mára, bennünk, a megképzett jövőt ironikusan teszi zárójelbe az, ami valóban bekövetkezett. S abból, aki a megidézett mitikus mélymúltban magyar volt és férfi, lesz csavargó vi70