Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Benke László versei
Eltűntek Eltűntek, ismét eltűntek a szemünk elől, pedig már-már körvonalazódtak, megfoghatókká, leírhatókká váltak, végeredményben büntethetővé, ha lett volna törvény, mellyel az igazság lesújthatott volna a gonoszokra. Maradt minden a régiben tehát, összekenten, elmaszatolódva, tetten-érhetetlen, fényben és sötétben törvényekkel védve. Az áruló dögök tehették és teszik is dolgukat: hatalmasodnak, gazdagodnak, lopnak és rabolnak, önzésük mértékét költők, napszámosok, rabszolgák, munkanélküliek, rabokat szülő anyák, az univerzum gondolkodó és becsületes munkásai, e jó haszonnal olykor meg-megritkított népség nem tudja elképzelni sem. Nem tudom elképzelni őket én sem, az alakváltoztatókat, az anyjukat és apjukat is meggyalázókat, pedig már-már itt voltak a szemem előtt, kezem ügyében, csakhogy nálam jobb és tudósabb humanista barátaim is lemondó legyintéssel költöztek el a másvilágra - tőlük még vártam különleges tetteket, úgy szerettem őket, mint Jézust a tanítványai, s a legtöbbjük megtörtén, betegen, egykedvűen távozott. Köztük a legtisztább még erőt vett magán, a hétgyerekes apa reményt kínálva mosolygott a halálra is, az meg, ki a legjobb és számomra a legelső volt köztük, kit én kezdettől a legerősebbnek, legfiatalabbnak, legtisztábban látónak láttam, beleőrült végül az üldözési mániába, minthogy valóban üldözték, harminchárom éven keresztül. Nincsenek meg hát ők sem. Irántuk szeretet zaklatja fel gyakran a lelkem, a gonoszoknál is gonoszabbak pedig, kik azt akarták elhitetni velem, hogy ők a barátaim, a barátaim pedig ellenségeim, pontosan tudták, hogy mit cselekszenek. Irántuk emésztő gyűlölet ég a szívemben. 16
