Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 2. szám - Szirtes Gábor: "Mozdul a tér, ahol lépkedsz..."
Kaposvárra utaztam, személyesen kerestem föl őt otthonában, hogy megismertessem vele a szöveget, hogy áldását kapjam rá. A „sok-sok volt világ” által megszólított, a szellem frissességével és a test romlásával már hosszabb ideje együtt élő, az elmúlás elhatalmasodó érzésével viaskodó, testsúlyában igencsak megfogyatkozott, látásában meglehetősen megromlott, már szinte légies jelenséggé vált Mesterrel találkoztam. Akinek „vállát mintha érintené,/ mint hogyha a halál...” - ahogyan írta a kötetben Az árnyék üszkibe című versében. Lassan, kimérten mozgott, nehézkesen ült le íróasztala mögé, ám hallatlan figyelemmel hallgatta végig a felolvasást. Néhányszor megállított, közbeszólt, kérdezett. A végén rövid töprengés után megszólalt: te, nem túl szép ez így? Aztán a jelen lévő Böröcz Mihállyal együtt meggyőztük őt: lehet, hogy szép, de igaz. Es ez a legfontosabb. Aztán megadta magát, áldását adta írásomra. És ez a szöveg jelent meg a könyv utószavaként, melyben azzal is foglalkozom, hogy az öregedés, az elmúlás, az odaátra történő átlépés kényszere és mindennek vállalása, a bátor szembenézés vele hogyan búvik meg a sorokban. Hogyan ismeri fel és fogadja el, hogy a hagyományos évszakváltást, a tradicionális négyet, egyszer csak követi a „télen-túl-idő hosszú, ötödik évszaka”, mely nem csupán a korábbi világ szürkülésével, az eltűnő álmokkal, a süket Magánnyal jár együtt, hanem a sötétmadár megjelenésével is. Am megírhattam azt is, hogy Csu Fu valódi válasza azért mégsem ez az elmúlásra. Mert - ahogyan Takáts Gyula egyik versében olvashatjuk - „Kezében két fügeággal / beszélget Csu Fu a világgal”. Azaz megbékélve a törvényszerűvel, még mindig meghallja a mások számára alig hallhatót, a sejtelmesen hangzó szavakat és üzeneteket, még mindig „várja, lesi / a sok-sok Vanból / a világ rejtett válaszát”, és még mindig tiszta, fénylő lapokon írja a világ szavát és az új poétikát. Közös munkánk során megismerhettem a levél- és naplótró Takátsot is. Ezekben a műfajokban is hű maradt önmagához: itt is mértéktartás, érdeklődés, őszinteség jellemzi. Megtudhatjuk tőle, hogyan ír verseket és rajzol pasztellképeket, hogyan váltja egyik „ceruzát” a másikkal, hogyan adja át magát a művészetnek és a természetnek. Megvallja, hogy alkotótársai megítélésében időnként kritikus ugyan, de a nyilvánosság előtt is vállalhatóan az, hogy főként a fiatalok iránt megértő és segítőkész, sokak útját jóindulattal egyengető, a „múzeumi nagyüzemet” fegyelemmel irányító, ám a hivatali szolgálat végét, a hetvenes évek elején egyre vidámabban váró, a személyét is érintő tévedésekkel szemben elnéző. Láthatjuk, hogy kapcsolataiban milyen kiegyensúlyozott, ahogyan Fodor András írja neki 1969-ben: „atyai pártfogásod olyan volt nekem, mint az egyenletesen sütő déli nap... Árnyék nem volt benne még véletlenül se.” Ugyanilyennek láthatjuk őt a nemes versengést folytató jeles költőtárssal, Csorba Győzővel folytatott fél évszázados levelezésében is: a kölcsönös elismerés és megbecsülés, a kollegialitásból barátsággá nemesedő kapcsolat eredménye, hogy 1941 és 1991 között a két eltérő alkatú költő közötti viszony, a levelek hangja az idő előre haladtával egyre melegebbé, egyre bensőségesebbé válik, azt fél évszázad alatt semmiféle nézeteltérés, félreértés, harag meg nem zavarja. Az 1947-48-as közös római emlékek pedig nem csak leveleiket teszik még személyesebbé, hangjukat még melegebbé, hanem kölcsönösen szép vers születését is eredményezik. (Csorba Győző: Becei görög-, Takáts Gyula: Emlékek, köszöntőbe Csorba Győzőnek) Közös irodalmi veszteségünk, hogy az Ot esztendő Drangalagban címmel 2005-ben megjelent naplójegyzeteit nem folytatta, pedig vele 53