Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 2. szám - Csepregi János verse
II. (tavaszi vizek) olvadáskor kimossa majd a löszből a rothadó avarral együtt közös napjaink eltemetett emlékeit is az új élet szőlőhegyeinkből alázúduló ígérete az olvadó hó sebes patakok képében keres utat magának a világ távoli és ismeretlen vizei felé lebontva s magával ragadva a sötét falevelek málló rétegeit s mi itt maradunk védtelenül a sáros földbe vágott ösvények a tavasszal újra meg újra feltámadó vízmosások kivágott szőlőtőkéink és sírjaink között hajnalonként olyankor a folyó fölött lágyan gomolygó pára óvatosan kúszik felfelé a hegyi úton jég és hó akar lenni megint - maradni itt s nem sodródni idegen tájak felé elvegyülve folyók örvénylő zavaros vizével - míg csak vissza nem kergeti a partra a február végi délelőttök kegyetlen és szépséges ragyogása jól emlékszem még az utolsó sétánkra a rozsdába öltözött Mózsé-hegyen hogyan töltötte be orrunkat a halhatatlanság kesernyés és hazug mandulaszagú ígérete hogyan beszéltél könnyedén a közelgő elmúlásról mielőtt el kellett volna utaznom újra s én veled nevettem aztán már csak a Sió partján sétáltatok apával mesélte később pontosan akkor kezdtek rövidülni lépteid mikor hosszabbodni az októberi árnyak én is visszakívánom tagjaimba a fagy mozdulatlan békéjét a tél emlék és álomtalan éjszakáit de túl erős a felázott föld szaga túl szép és kegyetlen a február végi délelőttök rügyfakasztó ragyogása hát indulnom kell tovább ha védtelenül is 48
