Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 2. szám - Vass Norbert: Levélbe írt nemzedék
hatja hű vázát kornak, gondolkodásnak, lírikusi hitvallásnak, irodalmi életnek egy baráti levelezés? Vagyis annak is csupán az egyik fele. Hogy rajzolhat színes és precíz körképet pár tucat kendőzetlen, az irodalomtörténet számára ki sem fényesített iromány? Egyáltalán mi tesz nemzedékké egy nemzedéket? A toborzó 1933. november 16-án hangzik el. ANyugat folyóirat „ismeretlen magyar költőkhöz” intéz felhívást. Egy év múlva a siheder Vas István, Weöres Sándor, Zelk Zoltán és Radnóti Miklós is a lap munkatársa már. Az „ismeretlenek” a Vajda János Társaság által 1934-ben megjelentetett antológiában szerepelnek először együtt. Babits kereszteli őket „harmadik generációnak”, ettől fogva pedig a kritika mind azon van, hogy őket akolba terelje. „Sok kritikus már ott tart, hogy úgy tekint e »kész nemzedék«-re mint egy kigyalult ajtóra, amelyet iparában a mázoló, az irodalomban pedig az esztétikus igyekszik egyszínűre festeni. ” - olvassuk Takáts Gyula szemöldökráncoló szavait a Magyar Minerva 1937. 10. számában, Jékely Éjszakák című kötetéről írt recenziójában. Halász Gábornak - aki szerint: „Csapatban járnak, rosszul érzik magukat a világban, számkivetettek a társadalomban ” - Weöres versben válaszol. „Miféle generáció ez?" - szólítja meg sajátjait az ítészek nevében a Harmadik nemzedék című költemény. És tovább: még annyit sem tudnak, hogy a költőknek rosszalkodni illik, hogy formával bíbelődnek a politikum helyett, hogy „fűszállal és bogárral édegélnek". Vas István szerint kétségtelen, hogy a világmegváltó szereptől, a nagy gesztusoktól, a prófétai pózoktól való idegenkedés mindükre jellemző. Szerteszét élnek az országban, vagy annak határain túl - távollakásukra éppen a levélben való érintkezés világít rá -, és életművüket nem feltéden a közös törekvés, de az irodalmi érvényesség kapcsolja egybe. Mindahányan másképpen érvényesek. Leveleikben - mint bárki másnak - örömeik, félelmeik, hódításaik, hoppon maradásaik részletei. Leveleikben - mint senki másnak - saját út-, hang- és helykeresésük részletei. „OLVASTAM, KÖLTŐTÁRS, OLVASTAM MŰVEDET...'' Takáts Gyula egy interjúban egyetemi éveire mint pécsi „Olimposzra” emlékszik vissza. Ebbe a verselési és irodalmi gyakorlókörbe, ebbe a bölcsészfolyosók, könyvtárak, kávéházak és kiskocsmák hatósugarában mozgó, egymást heccelő és egymás inspiráló társaságba tartozott a két Sándor, (Weöres és Tatay) a két Tibor, (Kardos és Dénes) s Várkonyi Nándor is. Ismerték egymás minden sorát, javítgatták egymás rímeit. Aztán a baranyai magaslatról Takáts a somogyi berekbe, Weöres meg a Vas megyei Csönge sáros-unalmas magányába került, így levélben idézték vissza a füstös pécsi kiskocsmák és fürtös pécsi kiscsinosok világát, levélben kértek véleményt, tanácsot, kritikát újabb írásaikról és levélben tervezgették a viszontlátást. Ebből a levelezésből hajt aztán ki, terebélyesül és sűrűsödik hónapról hónapra a nemzedéki posta. Névjegykártyák gyanánt dedikált kötetek cserélnek gazdát. „Szívesen írnék magamról - így Vándor Lajos -, de ha személyesen találkozunk, akkor úgyis teljesen másnak látnál. Ezért inkább a verseskötetemet küldöm el. ” Az egyszerre indulók, egy lapban jelenők őszinte gratulációkat küldenek egymásnak, a költemények mögött rejlő személyiséget kutatják. Jékely, hogy Takáts Gyula elküldte neki első, Kút című kötetét, úgy véli: „verseidből ítélve érdekes fiú lehetsz." Képes Géza Takáts ígéretes, megtalált hangját emeli ki: „Több versednek egészen egyedi verista képei, merész vonalvezetése azt ígéri, hogy ennek a jóképű kis füzetnek a szerzőjével lesz még találkozásunk. ” Vas István egyből rokonságot, közös gyökereket talál: „mindegyikünkben 40